Luxemburgi Zsigmond 1437-es halálával az ország véres trónviszályba süllyedt. Egyik oldalon a Hunyadiak, míg a másikon Cillei Ulrik, nővére révén a császár sógora, Luxemburgi Erzsébet nagybátyja. Az 1444-es várnai ütközetben elhunyt I. Jagelló Ulászló király helyére Cillei unokaöccse, a mindössze négy éves V. László került.

Hunyadi János 1456-os nándorfehérvári diadala és a törökverő halála után fia, László lett a család feje. Miután egy vita során Hunyadi hívei megölték Cilleit, a Lászlónak büntetlenséget ígérő királyi „drusza” szavát megszegve börtönbe vetette a Hunyadi testvéreket, Lászlót és Mátyást. A királyi tanács gyilkosságért és felségárulásért halált kért az idősebbik Hunyadi fivérre, akit végül 1457. március 16-án a budai Szent György téren fejeztek le.

A fáma szerint a hóhér háromszor sújtott le rá, de Hunyadi nem halt meg. A királynak kegyelmet kellett volna adnia, ám V. László parancsára a bakó negyedszerre is lesújtott, és ekkor már nem hibázott. „Ha be nem borították volna a budai hegyek fehér, meszes, köves homokjával Szent György terét, talán most is vérvirágok nőnének rajta. Mert annyi vér öntözte azt a néhány ölnyi földet, hogy évszázadok múltán is megérezheti virágfakasztó erejét. Ötszáz évvel ezelőtt, 1393-ban Hédervári Kont kemény vitéznek és harminc társának piros vérét ontotta a bakó, amiért a jog és igazság szavát bátran odamondották Zsigmond királynak. Később V. László a hisztérikus, boldogtalan ifjú halálba küldte a dicsőséges apának hősies fiát. A délceg ifjú a Szent György-térről indult a halálba, a történelem dicsőségcsarnokába. Most fehéren játszik a verőfény a tér porladó mészkavicsával a napsugarak közönyösen nézik, vérpatakban fürdenek-e meg, vagy a hétköznapok járóutjának porában” – írta 1896-ban, a Millennium évében a térről és a szomorú eseményről a Pesti Napló.

Egy emberöltővel korábban az 1868-as Rupp Jakab-féle Buda-Pest és környékének helyrajzi története így összegzett: „A Hunyady László és mások kivégzése által nevezetes tér, majd »Kör«, majd »Játszó-hely« – mert itt gyakran lovagjátékok és más látványosságok tartattak – majd »Tér« vagy »Széles utcza« elnevezés alatt fordul elő. Régente más alakja volt, ámbár nagyobb aligha lehetett.” Korábbi Utcamesék: A téren álló Szent György-templom körül már a középkorban nagy forgalmú élelmiszerpiac működött. Amikor a törökök elfoglalták Budát, védárkot létesítve kettévágták a területet, a templomból meg dzsámi lett. Erről kapta a tér az Orta dzsámi tere nevet. A piac tovább virágzott, bár itt állott a kormányzó pasa palotája is. Erről viszont kormányzó pasa terének is nevezték. Az 1718-ból keltezett írások a teret „Pascha Platz”-nak neve zik. Ekkor még a Szent György tér része volt a Tárnok utca is. Utána fegyvertár létesült a területen. Az első kaszárnya az 1723-as nagy budai tűzvész martaléka lett. „A jezsuita atyák kollégiuma a templommal és a toronnyal lángba borultak… Ugyanez történt a karmelita atyákkal. A bombák, gránátok s egyébb lövő szerszámok elégtek, felrobbantak… A két uj kaszárnya a Karmeliták mellett szintén leégett, sőt, most is ég és a szomszédságban levő bombáktól és gránátoktól való félelmében senki sem mer közelébe férkőzni; az egész fegyvertár füstté vált” – olvashatjuk a szemtanú, Georg Christoph Zenegg kamarai inspektor egyik levelében. Az új fegyvertár még III. Károly idejében, 1725-35 között elkészült – írja a tér építkezéseit feldolgozó Magyar Károly. Ferenc József személyes parancsára 1852 júniusában grandiózus emlékművet emeltek a Pest városát a ’48-as szabadságharc idején rommá lövető, Görgey 1849-es ostromakor a Vár visszafoglalása során életét vesztő Heinrich Hentzi vezérőrnagynak. A 22 méter magas fém monstrum ellen folyamatosan tüntetett a lakosság, a közutálatnak örvendő mementót többször próbálták megsemmisíteni, 1895-ben Szeles Adorján újságíró szerette volna felrobbantani, sikertelenül. Végül csellel sikerült áthelyeztetni; az 1898-ban elhunyt Erzsébet királyné emlékműve került a helyére 1899-ben, a vezérőrnagy gyűlölt oszlopát pedig előbb Hű vösvölgyre, majd Bolyai-laktanyába tették, végül a Tanácsköztársaság alatt szedték szét darabjaira.

(Fotó: Wikipedia)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/5. számában.)

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.”

A Logodi utcáról mindig Kosztolányi Dezső villan be elsőre. És az egyik legismertebb verse, az 1933-as Hajnali részegség, amelyben nevén nevezi lakhelyét. Az utcát, amely csendben húzódik meg a Vár nyugati lejtője mellett. A költő élete jelentős részét itt töltötte. A kis kertjébe fürdőköpenybe kitipegve élvezte a napsütést. A ház sajnos már nem áll, elegánsan azt írták róla: nyoma veszett. Helyét egy emléktábla őrzi. Az utca és Kosztolányi azonban tovább él megannyi művében, életet lehet a szövegekbe, s az utcasarok, a környék az Édes Anna sorai között is felbukkan.

Vajon tudta-e Kosztolányi, hogy a Hajnali részegség szóösszetétellel mennyire találón fogja meg a Logodi utca eredetét? Talán ma már furcsán hat, de Budapest területén az ókori rómaiak idejétől számtalan apró település, közigazgatási egység létezett egymás mellett. A középkorban ilyen volt Logod is. A budai Vár nyugati lejtőjén elterülő apró falut szőlőművesek, budai polgárok lakták. A település feltételezhetően a mindenkori király tulajdonában állt, egy 1435-ös oklevél tanulsága szerint mezővárosi jogállású önkormányzattal is bírhatott, mivel bíráját és esküdtjét is említették a feljegyzésben. Egyházilag előbb a Nagyboldogasszony-templom alá tartozott, ám a falu lakói Mohács előtt kivívhattak maguknak valamiféle önállóságot, mivel saját papjuk is ismert. Logod, mint megannyi Buda körüli falu, a török hódoltság alatt szinte nyomtalanul eltűnt. Egyedül a helység templomának alapfalai tekinthetők meg ma is az Attila út felett. A szőlőművelés természetesen a törökök kiebrudalása után is maradt a helyiek sajátja, nem csoda, hogy később nem messze innen nyitnak borkimérést például az Alagút utcában.

Visszatérve a múlt századba: talán nincs még egy olyan utcája Budának, ahol ennyire sűrű lenne az egy négyzetméterre jutó irodalmi óriások száma. Kosztolányi mellett az utca híres nagyja Márai Sándor is, aki élete egyik meghatározó időszakában, 1928 és 1945 között élt a Mikó utca és a Logodi utca sarkán; az itteni gesztenyefák emlékei pedig még a kaliforniai száműzetésbe is elkísérik.

Ha már erre sétálunk, kinek mit mond P. Szathmáry Károly neve? A kérdés nem új keletű, így volt ezzel már Hámos György is 1974-ben, aki a Ludas Matyi kalendárium hasábjain elevenítette fel az erdélyi író, tanár, szerkesztő, országgyűlési képviselő emlékét. Mellszobrát, ami ma is ott áll a Gránit lépcsőnél, 1931-ben avatták fel. „Akkor tudtam meg, hogy a múlt század második felében sok történelmi regényt írt Jósika modorában, melyek sajnos feledésbe merültek. A szerző azonban ott áll a Vár kapujában, titokzatos mosollyal, mint aki megtudott valamit a halhatatlanságról. Körülötte minden elpusztult. Kosztolányiék házának is nyoma veszett. A szobor meg sem rezzent. Egy-két bombaszilánk ütötte kis forradás az arcán csak férfiasabbá tette. (…) Tudom: egy világváros akkor világváros igazán, mennél több olyan szobor van benne, ’melyről senki sem tudja, kit ábrázol. Történetét csak azért mondtam el, hogy tanulóink és tanítóink ne töprengjenek ezentúl olyan hasztalanul előtte” – írta Mi kell a halhatatlansághoz? című cikkében bő ötven éve Hámos.

Közben ne menjünk el Babits Mihály mellett sem, aki – 1941 augusztusi halála előtti – utolsó évét a 31. szám egyik első emeleti lakásában töltötte. Vele kapcsolatban érdekes utcatörténeti adalék egy 1919-es levél. A Nyugat szerkesztőjeként dolgozó Babits – aki akkor még máshol lakott – levelet kapott a Logodi utcából; amelyben a Kossuth-díjas művészettörténész, művészetfilozófus, református lelkész, Fülep Lajos jelentkezett be egy kritikára a környékről ugyancsak ismerős Szabó Dezső friss regényéről, Az elsodort faluról. „Kedves Uram, Szabó Dezső regényéről szeretnék írni a Nyugatnak, hosszabb cikket, különállót, nem a Figyelő rovatba. A regényt már elolvastam, igen rossz, de azért behatóbban kell vele foglalkozni. Kérem tehát, legyen szíves számomra fönntartani a dolgot, a cikket egy-két nap alatt megírom s elküldöm Önnek. Ha mégis valami akadálya volna, kérem, értesítsen azonnal, hogy hiába ne írjak. Igaz híve, Fülep Lajos.”

A kritika aztán a Nyugat 1919/16-17. lapszámában napvilágot látott. A művet Fülep sommázva úgy jellemezte: „Azt mondanám erről a regényről, hogy tanítani való példája annak, miként nem lehet, (s ha nem lehet, nem kell) regényt írni, aki nem hiszi, olvassa el.”

(Fotó: Fortepan)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/4. számában.)

Szendy Károly polgármester, Pintér Jenő tankerületi főigazgató és Felkay Ferenc közoktatásügyi tanácsnok jelenlétében szerdán délben volt a Mészáros utcai új leánygimnázium épületének ünnepélyes megnyitása. Ezt az iskolaépületet hétszázkétezer pengős költséggel létesítette a székesfőváros közönsége, hogy pótolja vele a XI. Ince pápa téren álló régi épületet. A két tantermes óvoda bejárata a Koronaőr utcában, a gimnázium bejárata a Mészáros utcában van. A megnyitó ünnepségen vitéz Korompay Sándor, az intézet igazgatója mondott üdvözlő szavakat. A polgármester pedig kijelentette, hogy a székesfőváros közönsége közel ötven esztendős óhajtást elégített ki, amidőn az új, modern iskolát felépítette. Lassan 90 éve, hogy a Szilágyi Erzsébet Gimnázium új épületének átadásáról e sorok 1936-ban megjelentek a Budapesti Hírlapban. A telek, ahová az iskola épült, korábban a budai lámpagyújtogatók telephelyeként szolgált.

Ahogy országszerte sok azonos nevű társa, a Mészáros igazi „nomen est omen” utca: mészárosok lakták. Ahogy a néhai kiváló középkorász, Kubinyi András kutatásai nyomán feltételezte, a budai mészárosok már a 13. században céhet alkottak, mivel egy 1481-es privilégiumuk IV. Béla egyik oklevelére hivatkozik. A tavaly elhunyt Végh András a mészároscéh helyrajzi vonatkozású adatait és bordézsma-jegyzékeket elemezve pedig arra jutott, hogy a mesterek lakhelye anno a mai Fő utca Szilágyi Dezső tér és Clark Ádám tér közötti szakasza volt, illetve az ezzel párhuzamos Bem rakpart lehetett. Azt is tudni lehet, hogy egy Morvaországból Budára keveredő mester, egy bizonyos Linha István 1796-ban megvásárolt a várostól egy négyszögöles telket a Zöldfa étterem és a kocsiút között, ahol mészárszéket létesített, amelyet majdnem egy évszázadig üzemeltetett a család. Az itt kezdődő út erről a mészárszékről kapta a Mészáros utca nevet, amellyel először az 1820-as években találkozunk.

Ha már Zöldfa, a hely megannyi érdekes történet őrzője. A XVIII. század végén itt egy helyi szőlősgazda borkimérést üzemeltet; Hoppinger Ignác Grüner Baum elnevezésű étterme 1845-ben már biztosan e helyütt működött. Fénykorát a híres vendéglős dinasztia sarja, Spolarich György idején élte; ám az épületet Budapest ostromának kezdetén, 1944. december 10-én szovjet bombatalálat érte. „Vasárnap este négyen a Krisztina téren, a Zöldfa vendéglőben vacsoráztunk, fél tízkor bomba csapott az udvarba, egész közel hozzánk, az emeleti nyitott folyosó leszakadt, néhány lakás tönkrement, az étteremben pedig óriási robajjal, csörömpöléssel bedőltek az ablakok. Klára borospoharát hosszában kettémetszette valami, a talpas fél poharat hazahoztuk emlékbe” – írta az esetről a támadást túlélő Szabó Lőrinc. Az étterem a háború után előbb Göndör Sándorhoz került, majd 1949-ben államosították. A régi Zöldfa helyére 1963-ban egy ma is álló, öt emeletes szocreál épület került. A földszintjén sovány vigasz, de azonos néven bisztróként tovább működött egy vendéglátóipari egység.

A környéken egyébként kifinomultabb „mészárosok” is laktak. Így például Semmelweis Ignác dédunokája, dr. Hüttl Tivadar. Az 1919-ben született sebész 1943-ban szerezte meg orvosi oklevelét a később dédapjáról elnevezett egyetemen. Egy évvel később már a budapesti I. számú sebészeti klinikáján dolgozott; 1968-tól a Pest megyei Semmelweis Kórház I. sz. sebészeti osztályának főorvosaként, 1969-től megbízott igazgatójaként tevékenykedett.

A végére álljon itt egy pozitív kimenetelű bűnügyi hír 1918 májusából. „Klein Henrik dr. hadbavonult ezredorvos Mészáros utca 8. számú lakásán többször tolvajkulcsos betörők jártak és minden értékesebb dolgot elloptak. A kár körülbelül nyolcvanezer korona. A tetteseket sikerült Kuparics Nándor tizenkilencéves lakatossegéd és Kovalszky Antal harmincéves rovottmultu szökött katona személyében elfogni. Kiderült, hogy ők törtek be Granis Miksa vendéglős Mészáros utca 10. szám alatt levő üzletébe, a honnan tízezer korona értékű italt loptak el és beraktározták a Mészáros utca 8. számú ház szintén tolvajkulccsal kinyitott pincéjébe. A tetteseket letartóztatták.”

(Fotó: Fortepan/Uvaterv)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/3. számában.)