Márai Sándor nem volt színpadi író, a színházat ingoványos talajnak tartotta, mégis számos darabját vitték színre. Kortársaitól eltérően rajongott az intim, lélektani drámákért, és ezt a szerkesztési elvet saját műveiben is követte. Nem a klasszikus drámaírás szabályai mentén alkotott, hanem inkább regény- és naplóírói stílusában közelítette meg a színdarabokat. Naplójában bírálta az ipari sikert és a közönség manipulálhatóságát.

Nem szeretem a színházat és nem is érdekel túlságosan. (…) a színpad nem tűri a lenge szavakat. Minden mondat előbbre kell, hogy vigye a dolgokat. (…) a szándékolt hatás a másodlagosság megnyilvánulási formája a művészetben. Acsády Károly újságíró szerint így nyilatkozott Márai Sándor saját kamaradarabja, a
Kaland háromszázadik jubileumi előadását követően. Márainak a Film, színház, irodalom hasábjain 1941 végén megjelent megjegyzései már csak azért is hatnak furcsán, mert a Kaland kifejezetten sikeres előadásnak számított a maga korában.

Márai mégis ingoványos talajnak tartotta a színházat. Talán azért is, mert másik két drámáját már kevésbé fogadta lelkesedés. Az 1942-ben írt hazafi as történelmi darabját, A kassai polgárokat a háborús cenzúra és a nemzetközi helyzet miatt csak hosszú huzavona után vitték színre. A Varázs című művét 1945 elején a Vígszínház mutatta be Ajtay Andor, Tolnay Klári és Benkő Gyula főszereplésével, de a korabeli viszonyok és a darab nehézkes előadása miatt ez a bemutató is viszonylag rövid életűnek bizonyult, mindössze 38 előadást ért meg.

Súlyos önkritika

Így nem csoda, hogy a második világháborút követően 1948-ban debütáló Viadal című drámája kapcsán azt írta: „Sötét és aljas mesterség a színdarabírás. Feszítővas kell hozzá, tolvajlámpa. Az író helyesen cselekszik, ha munka közben bekormozza arcát, hogy fel ne ismerjék”. Márai annyira önkritikus volt e művével kapcsolatban, hogy maga jegyezte fel róla: „a darab rossz; nem rossz részleteiben… mégis rossz”. Az 1942-es A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi változata később és először külföldön lett közkedvelt. Számos publicisztikájában és naplóbejegyzésében is kritikusan, olykor pejoratívan írt a színházról. Több helyütt idézte például Louis Jouvet feljegyzéseit, megjegyezve, hogy „csak a költő van, aki drámai formában mondja el látomását. Minden más mesterséges feltétel, iparszerű kondíció”. Ezzel szemben a valódi, spontán költészetet kevésbé tartotta azonosnak a színházzal. Naplójában többször is bírálta az „ipari” sikert és a közönség manipulálhatóságát.

Márai nem kifejezetten nézőként, hanem alkotóként viszonyult a színházhoz – és a kamaradráma formát különösen fontosnak tartotta. Fried István irodalomtörténész szerint „Márai szívesebben írt »kamaradarabokat«, rövid idő alatt, szűk térben játszódó, elsősorban gondolati téren konfliktusos [darabokat]. Válás Budán, Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek és a Sirály…” Márai rajongott az intim, lélektani drámákért, és ezt a szerkesztési elvet a saját műveiben is követte. Drámái eltértek a kortársakéitól. Jellemző például, miként azt az egyfelvonásos Kalandban is látjuk, hogy a cselekmény egyszerű keretet ad egy szenvedélyes szerelmi és hivatástörténetnek, a fókusz pedig a szereplők belső átalakulásán van.

Sok dikció, kevés akció

Stílusában Márai hajlamos volt statikus, inkább az epikához hasonlító szerkezetekre. Műveiben gyakori a tág párbeszéd, kevés a valódi cselekmény, miközben nagy teret kapnak a filozofikus kérdések. Miként azt a Viadalról megjegyzi: a darab utolsó jelenetét háromszor írta át, próbálván „itt drámává emelni” az addig felépített helyzetet. Márai nem a klasszikus drámaírás szabályait követte, hanem inkább regény- és naplóírói stílusában közelítette meg a színdarabokat.

A „nincs változás, nincs cselekvés” dramaturgiája látszólag Csehovval vagy Beckett-tel rokonítja Márai darabjait, aki egyébként mindkét szerzőt kedvelte. Csehovról, annak „cselekményellenességéről” elismerően írt esszékötetében, az Ihlet és nemzedékben. Samuel Beckett Godot-jára pedig több helyütt is pozitív értelemben hivatkozik. Ám igen nagy a különbség Márai és a két másik író színdarabjai között. A két világirodalmi szerzőtárs drámáiban a dramaturgia látszólagos mozdulatlansága ellenére mikro-cselekvések tömege építi fel a cselekményt, és ezek a tett-mozzanatok a viszonyok mikroszkopikus változásait is magukkal hozzák. (…) Márai színdarabjaiból azonban ez a fajta dramaturgiai feszültség, illetve tét hiányzik – olvassuk P. Müller Péter színháztörténész témában írt tanulmányában.

Ötven év kihagyás

Miután távozott az országból, leszögezte, amíg Magyarországon szovjet megszálló csapatok állomásoznak és nincs demokratikus választás, addig nem járul hozzá művei kiadásához vagy előadásához. Ezért drámái nagy részét csak közvetetten, hosszú évtizedek múlva ismerte meg a közönség, miközben Márai sajnos nem élte meg a szovjet erők kivonulását szeretett hazájából.

Ahogy P. Müller Péter is rávilágított: „Márai halála után népszerűsége robbanásszerűen nőtt: műveit sorra fordítják és színpadra állítják. Ő maga azonban nem tudott írni a későbbi bemutatókról. Munkássága végén úgy vélte, hogy ha drámát ír, szigorú kritikával kell viszonyulnia hozzá, mert »ha a közönség is úgy unja majd [a Viadalt], mint ahogy én unom írás közben – […] akkor az előadás kissé egyhangú lesz«.”

A cikk a Várnegyed 2026/10. számában jelent meg!

A sportnak annyi köze az egészséghez, mint a szerelemnek a házassághoz, vagy a színdarabírásnak az irodalomhoz; szóval, eltekintve a szórványos kivételektől, semmi. Így írt Márai Sándor a Müsoron kívül című, 1932. október 25-én megjelent cikkében az Ujság hasábjain. Lényegre törőbben nem is lehetne összefoglalni, hogy az író milyen viszonyban volt a sporttal. Talán az ambivalens a legjobb szó rá. Azt ugyanakkor az írásai mélyére barangolva semmiképp sem mondhatjuk, hogy Márai utálta volna a sportokat. A tömeghatást, a tömegigények kielégítését, a rekordok hajszolását, azt nem szerette – ahogy azt Mészáros Tibor irodalomtörténész, Márai-kutató a témában rendezett esten is megjegyezte.

Egy szenvedélyes, művelt és kritikus író hangján szól Márai Sándor Sport és egészség alcímet viselő 1932-es publicisztikája, aki nem a sport létezését, hanem társadalmi szerepét és szellemi dominanciáját veti el. Ez az írás az életmű egy talán kevéssé ismert, de markáns szelete, amely a sport és a modernitás viszonyát nem az egészség vagy a teljesítmény felől, hanem a szellem és az erkölcs szempontjából értelmezi újra. Márai írása olyasmiket pedzegetett, amik ma is vita tárgyát képezik – például, hogy a profi versenysport egészséges-e. Ha azt írjuk – amit jópár profi sportoló is elmondott már –, hogy bizony nem, akkor sokan leszedik rólunk a keresztvizet. Ahogy Márairól is tették.

Ennél lényegesen nagyobb port kavart ugyancsak az Ujság hasábjain 1928. május 20-án megjelent Pesti futball című cikke. Az írásból egyértelműen kiviláglott, hogy Márai – a kortárs József Attilával ellentétben – finoman szólva is rühelli a focit. „Budapesten még ma is van minden vasárnap negyvenezer embernek legkevesebb négy pengője ahhoz, az utazási költségeket nem is számítva, hogy megnézze a Konrádot vagy a Thurayt (sic!). (…) Az az érzésem, hogy igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet. Én már nem emlékszem, hogy a spártai Stadionban, vagy a római Colosseumban mennyi volt egy tribünjegy ára, de semmiesetre sem volt négy pengő” – írta többek között saját bevallása szerint élete első futball-élményéről az író.

A cikk komoly viharokat kavart, s közösségi médiás kommentfalak hiányában dühös levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe. Egy, a Sporthírlapban néhány nappal később megjelenő válaszcikkben egy Ks monogramú illető azt írta: „Csak abban az egyben tudok igazat adni Márainak, hogy a futball üzlet, de hozzáteszem, hogy Márai Sándor a futball legügyesebb üzletembere. Az a negyvenezer ember, akit ő a mérkőzésen látott, mind „pali” volt, aki erre az üzletre ráfizetett. Márai Sándor azonban ezen az üzleten keresett. Vett egy belépőjegyet négy pengőért és írt egy cikket, amelynek a honoráriuma kitesz legalább kétszáz pengőt. Mert ugyebár (…) miről lett volna egy írónak könnyebb cikket írni, mint olyasmiről, amihez abszolúte semmit, de semmit nem ért. A futballban a legjobb üzletet azon a bizonyos mérkőzésen tehát kétségtelenül Márai Sándor csinálta.”

Tenisz és úszás 40 felett

A fociról később sem volt jó véleménnyel. Már 1948-as emigrációját követően Nápolyban – miután a fiával megnéztek egy mérkőzést – így írt a naplójába labdarúgásról: „átmenet a kocsmai verekedés és a pubertásos futási inger között”. Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy Márai be lett volna oltva a sportok ellen. Az 1943-ban megjelent Füves könyv fontos forrásnak számít ebből a szempontból. „Én például – igaz, hogy már felnőtt férfi koromban – nagy kedvet kaptam az úszáshoz és teniszezéshez. Különösen a teniszt szerettem meg, mikor elmúltam negyvenéves; ez az egyetlen humanista sport. (…) S úszni, milyen jó volt, különösen a tengerben! Sokáig úszni, a süket, tömör vízben, mintha az ember hazatérne a létezés ősi elemei közé!” – írja, igaz, okfejtését úgy folytatta: „De úgy észleltem, ezek a testgyakorlások elvonnak munkámtól. Testemnek kellemesek, de nem tesznek jót lelkemnek. S ami munkámnak és lelkemnek nem jó, az végül nem használ testemnek sem. Ezért csökkentettem e kedvteléseket; s mindebben volt sok hiúság is; fiatalnak, egészségesnek maradni!” De vajon volt-e mozgásforma, amit Márai szeretett? „Talán a séta egyetlen válfaja a testedzésnek, melyet megengedhetünk magunknak; mint a rabok, akik napjában egy órát köröznek a börtönudvaron. A munka a legnagyobb rabság” – olvashatjuk ugyancsak a Füves könyvben.

Időskori naplójában, 1976-ban a vitorlázás mint metaforikus sport jelenik meg: „A vitorlás jachtot úgy kell betörni, mint egy versenylovat. A kormányos egyedül van a kis jacht fedélzetén… Ugyanakkor szembeszáll a végzettel, az óceánnal és a légáramlattal. Mindez még »sport«. A többi már csak mutatvány és nemzeti kábítószer.”

Epikus-cinikus éllel 

Amit talán Márai szemére lehet vetni, hogy túlzott magabiztossággal mondott véleményt olyasmikről, aminek igazi mélységeit legfeljebb csak próbálta megérteni. Sok esetben a humorért nyúlt. Sportolói amolyan karikatúraszerű mesehősök, legyen szó bokszolóról, sztárbringásról a Tour de France-on vagy épp az Atlanti-óceánt gépével először átrepülő amerikai Charles Lindberghről.

Márai azonban még ha ironizált is, tisztelettel beszélt az elhivatott sportolókról, így a legendás finn futóklasszis, Paavo Nurmiról vagy Alekszandr Aljechin orosz sakkvilágbajnokról. Úgy festette le őket, mint akikben nemcsak fizikai edzettség, hanem belső jellem is lakozik. Márai sportról írt gondolatait epikus, ironikus vagy cinikus éllel átitatott frázisok tarkítják többnyire aforizmaszerű tömörség mellett. Egyik pillanatban líraian fest, mint amikor a „létezés ősi elemei közé” térő úszást emlegeti; máskor tömören lepattan a tárgyról („ötven fillér”). Stílusa mindig személyes és gondolkodó: nem általánosságokban, hanem konkrét élményekből kiindulva alkot képeket. Szövegei nemcsak arról szólnak, mit ír a sportról, hanem arról is, hogyan – szűkszavúan, ironikusan, gyakran a lélek szabadságát és emberi méltóságot helyezve előtérbe.

A cikk a Várnegyed 2026/9. számában jelent meg!