Archívum | Várnegyed magazin | Az I. kerület hivatalos hírportálja. Minden, ami Budavár, Várnegyed és Bel-Buda.

Egy önzetlen orvos a Sziklakórházból | Ostrom80

Ostrom80

stickerey

-

2025. október 1.

Egy önzetlen orvos a Sziklakórházból | Ostrom80

Az erdélyi családból származó Dr. Seibriger András élete sok más sorstársához hasonlóan a XX. század tükre. A marosvásárhelyi születésű sebész főorvos családja a trianoni döntés után menekült Pestre, évekig vagonban laktak sok magyar sorstársukhoz hasonlóan. Budapest ostroma már a Sziklakórházban találta, neve összeforrott a föld alatti intézményével. Rengetegen köszönhetik neki gyógyulásukat, a totalitárius rendszer azonban köszönet helyett félreállította.

Az 1910-es születésű András 29 évesen szerzett diplomát a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán. 1939-től a Szent István Kórház Sebészeti Osztályára nevezték ki, de hadba szólította a háború. Viszont 1944 márciusától már főorvos-helyettes a Sziklakórházban. Az egész életünk a Sziklakórházról szólt – mondja Seibriger Erzsébet, aki bár 1953-ban született, így személyes élményei nem lehetnek a kórház háború alatti működéséről, de édesapja rengeteget mesélt arról a korszakról. Sorsszerű, hogy vári lakásuk az Úri utcában éppen a Sziklakórház felett található, ablakai a kórház irányába néznek, itt élt a család az ostrom után kezdődően.

„Ha sétálni mentünk, azonnal megszólították, doktor úr, doktor úr, Bandikám… nem lehetett vele két métert menni, hogy ne akadjon bele valaki. Ha viszont lementünk a Várból, az veszélyes volt, mert hangosan szidta a rendszert. Mindent tudott a váriakról. Mesélte, kit mivel műtött meg, kinek hol és hogyan esett el a férje, kit nem tudott megmenteni, kit hozott ő a világra, mert hirtelen szülésznek is kellett lennie. Amikor a Sziklakórház körüli kutatások megkezdődtek, a történészek megkerestek, hogy mondjak neveket. De én kislány voltam, csak kevés névre emlékszem” – mondta vendéglátónk.

Utolsó menedék

Seibriger András a világháború alatt hiába mentette a sebesült civileket és katonákat, évekre eltiltották hivatása gyakorlásától. 1949-ig egyáltalán nem praktizálhatott, csak 1952-től dolgozhatott újra sebészként. A hatvanas években a Maros utcai rendelőben kapott állást. Az irányában tanúsított hála évtizedekig kísérte az orvost, és ő továbbra is folyamatosan szolgálta a Várban és a környékén lakókat. Sokszor Erzsébet feladata volt apja receptjeit a beteghez átvinni. Mint meséli, a világháborúban nemcsak sebesültek, de helyi családok is védelmet találtak a Sziklakórházban. Több tizenéves lányt maguk a vári családok küldtek le a szükségkórházba, hogy ápolóként dolgozzanak. Ezt csak megerősíteni tudja Varga Ákos történész és Rádi Gábor, a Sziklakórház műszaki és installációs vezetője, akik a múzeum részéről a Várnegyed stábját végigvezették a kórház folyosóin, termein. A rendkívül érdekes, különleges kiállításon lehetetlen szem elől téveszteni dr. Seibriger András, a Sziklakórház igazgató-helyettesének saját orvosi eszközeit, amelyek egészen megtöltenek egy nagy üveges szekrényt. Itt ollók, szikék, fecskendők, fiolák, gyógyszerek és egyéb sebészeti eszközök szép rendben sorakoznak egymás mellett. A kiállításon rengeteg viaszbábu teszi kézzelfoghatóbbá a föld alatti kórház mindennapjait, köztük ugyanúgy megtaláljuk a főorvos urat, mint Friedrich Born svájci diplomatát, a Nemzetközi Vöröskereszt delegáltját.

Seibriger doktor az 1945 februári kitörés idején sem volt hajlandó elhagyni betegeit, minden bizonnyal annak a levélnek az erejében bízott, amelyet Born állított ki számára. A diplomata aláírását feltüntető fényképes menlevelet sok más egyéb kordokumentummal együtt a család nagy becsben őrzi. – Édesapám mindent gyűjtött. Halála után a kamránkban rengeteg orvosi eszközt találtunk, amit aztán a Sziklakórháznak adományoztunk – mondta Erzsébet.

Elmaradt disszidálás

Seibriger András 1956 őszén is a föld alatti kórházban szolgált. Erzsébet a testvérével és édesanyjukkal már október 24-én lementek ide, és ott tartózkodtak egész novemberben. A megtorlás elől aztán sokan távoztak a Várból. A Seibriger család is összepakolt, elindult, de az orvos az első sarkon letette a bőröndjét, és azt mondta: „Én nem bírok elmenni. Gladyském, menj a két gyerekkel, de én maradok” – idézi Erzsébet a családi legendárium ide vonatkozó epizódját. A család végül nem szakadt ketté, itthon maradt, nem így sok más család a Várból. „Később többször voltam Bécsben az Esterházy család meghívására, voltam az Edelsheim családnál is” – villantja fel szülei egykori kapcsolatrendszerét, hozzátéve, hogy édesanyja többször is felemlegette férjének a disszidálás elmaradását.

Hogy Erzsébet életét máig menynyire meghatározza a Sziklakórház, arra egy kedves és érdekes példát mond. Pont ugyanolyan fekete spánielje van, mint édesapjának volt. Miután megvette, és a Vár utcáin sétáltatta, többen édesapja kutyájának nevét kiáltották. – A fekete spániel nem volt tudatos, sokkal inkább tudatalatti választás – mondja, hozzátéve, hogy sokszor megállítják a vár utcáin a helyiek, és
felidézik édesapja alakját.

A föld alatti objektum

A Sziklakórház két szakemberének köszönhetően stábunknak egészen egyedi utazásban lehetett része. Az eltévedés itt szinte biztosra vehető szakavatott idegenvezető nélkül, hiszen egy kanyargós bunkerrendszerben gyalogol a látogató. A háborús készülődés idején folyosókkal összekötött szobákban és kisebb-nagyobb termekben kellett elhelyezni egy kórház minden funkcióját a konyhától a műtőkön át a kórtermekig. Ám akad valami, ami nagyon is ismerős lehet mindenkinek: a termek, szobák bejárata felett vagy mellett a feliratok betűtípusát még a mai napig több egészségügyi intézményünkben is viszontláthatjuk. A kiállításon átélhetjük, milyen lehetett a sérültek ellátása, bekukkanthatunk a kötözőbe, a műtőbe, láthatjuk a korabeli eszközöket, mint például altatógépeket, műtőlámpát.

A Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház 1944-ben nyílt meg, eredetileg 60 fő befogadására volt képes. Ezt később 120 főre bővítették, majd a szomszédos barlangtermekbe ágyakat telepítve már 200 sebesültet is el tudtak helyezni. Ám az 1944-45-ös ostrom alatt 500-600 fő is szorongott falai között. Itt dolgozott Horthy Istvánné özv. Edelsheim-Gyulai Ilona, a Magyar Vöröskereszt ápolónője is. A kórházban civileket és katonákat is elláttak. Az intézményben a háború után egy ideig oltóanyaggyár működött, az ötvenes években kibővítették és a hidegháborús készülődés jegyében atombiztossá tették. A 2008-ban megnyílt Sziklakórház Múzeum a létesítmény minden korszakát izgalmasan, átélhető módon mutatja be, a gépészeti helyiségbe lépve a látogató ugyanazt az olajszagot érezheti, mint az a gépész, aki az áramfejlesztők dízelmotorjait anno működtette.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/12. számában.)

Cél, hogy minél többen biciklizzenek

Pályázat

stickerey

-

2025. szeptember 30.

0

Tizenegy fiatal vehette át Böröcz László polgármestertől a Budavári Önkormányzat kerékpárvásárlásra kiírt támogatását a Városházán szeptember 26-án. Az eseményen Böröcz László külön örömét fejezte ki, hogy az új kerékpárok közül tíz hagyományos, nem elektromos rásegítéses jármű, ami jelzi, hogy a fiatalok szeretnék tekerni azokat, így is edzésben tartva magukat. A polgármester arról is beszélt, ez a pályázat része az önkormányzati vezetés azon elköteleződésének, hogy 2030-ra a kerületben az autóval közlekedők legalább 10 százaléka kerékpárra váltson.

Ahogy arról korábban a Várnegyed beszámolt, az önkormányzat idén ismét pályázatot hirdetett fiatalok számára, amelynek keretében hagyományos kerékpárra 100 ezer, míg elektromos (pedelec) kerékpárra 200 ezer forintnyi támogatást igényelhettek a legalább egy éve a kerületben lakó és hallgatói jogviszonnyal rendelkező 14 és 23 év közötti fiatalok. A pályázat részeként a diákok – az ünnepélyes díjátadó után – közlekedésbiztonsági oktatáson is részt vettek, a biciklik pedig regisztrációt és matricát kaptak, hogy még nagyobb biztonságban legyenek.

A díjátadó után Gorka Helénát és testvérét, Dévát kérdeztük a pályázatról. Mint mondták, örülnek a lehetőségnek, a pályázat adminisztrációjában a szüleik segítettek nekik. Mindketten kiskoruk óta, immár tíz éve kerékpároznak, biciklivel nemcsak a kerületben, de egész Budapesten is szoktak közlekedni. Sőt, a családdal közösen hosszabb távra, például a Balatonra is elindultak már.

(Fotók: Tóth Tibor/Várnegyed)

Kevesebb a maradék – kedvelik az iskolai szupermenzát

-

2025. szeptember 29.

0

Kevesebb a maradék – kedvelik az iskolai szupermenzát

Egy leves, három főétel – svédasztalos ebéd az iskolákban; ez a szupermenza, amely forradalmasítani látszik a közétkeztetés eddig ismert rendszerét. Szeptembertől a kerület hat iskolájában lehet így étkezni. Kíváncsiak voltunk az első napok tapasztalataira, így két intézményt – a Kosztolányi Dezső Gimnáziumot és a Lisznyai Utcai Általános Iskolát – kérdeztünk meg a szupermenza fogadtatásáról.

Sokkal kevesebb az ételmaradék, mint korábban volt, a diákok szeretik az új rendszert, hogy saját maguknak állíthatják öszsze az ebédet – mondta lapunknak Bodor Eszter igazgató és Horváthné Baranyai Ágnes intézményvezető-helyettes. A szupermenza ötletét a megkérdezett kosztolányis szülők nagy többsége támogatta. A gimnáziumban a tanévet 300-an kezdték a menzán, de a svédasztalos megoldást látva eddig heti 10-15 diákkal többen kérnek ebédet. Látszik, hogy a gyerekek szeretik, ha van választási lehetőségük, ezért is népszerű ez a megoldás.
A kínálat közben változatos, mai modern ízvilággal; minden nap van vegetáriánus, csirke- és sertéshúsos fogás. Most azt nézik, melyek a kelendőbb ételek, hogy ezekkel be tudják állítani a napi mennyiséget. Az elmúlt időszakban a rántott hús, a vadas, illetve a halrudacska fogyott jobban, miközben a levesek és a főzelékek nem örvendenek túl nagy népszerűségnek. A megmaradt kosztot a szolgáltató felajánlja karitatív célokra, így a lehető legkevesebb étel megy veszendőbe. A gyerekeket a Kosztolányiban egyébként nevelik a fenntarthatóságra, minden nap kiírják, mennyi étel maradt meg, és abból hányan laktak volna jól; erre pedig, már hogy minél kevesebb maradjon, fi gyelnek is a diákok.
A szupermenzával a Lisznyai Utcai Általános Iskolában is teljesen elégedettek. Az igazgató, Takács Eszter lapunknak arról beszélt, hogy egyedül az adminisztrációban van némi fennakadás, de már most látható, hogy sokkal jobban működik, mint a hagyományos menzai étkeztetés.

„Az első két hét tapasztalata alapján elmondhatom, hogy sokkal kevesebb maradékot hagynak meg a gyerekek a svédasztalos menzán. Általában háromféle főétel közül lehet választani, ez pedig azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel találkoznak olyannal, amit szeretnek. A menzán nincs külön desszert, az édes ételeket – mint a tejberizs – főfogásként szolgálják fel. Jellemzően az alsósok veszik igénybe többen az iskolai étkezést, de a felső tagozatosok is sokan az iskolában ebédelnek” – osztotta meg tapasztalatait a pedagógus.

Kis fennakadást egyedül az okozott, hogy a QR-kódot nem minden gyerek hozza magával, így az ügyeletes tanárnak egyenként kell a nevek szerint ellenőriznie, hogy be van-e iratkozva az illető. Érdeklődésünkre Takács Eszter azt is elmondta, hogy némileg drágább a szupermenza, de ez nem okozott a szülőknél problémát, hiszen a hagyományos menza ára is emelkedik néhány év alatt. Az új rendszert szeptember 1-től a kerület hat oktatási intézményében – a Kosztolányi Dezső, a Szilágyi Erzsébet, a Toldy Ferenc Gimnáziumok, valamint a Batthyány Lajos, a Budavári és a Lisznyai Utcai Általános Iskolák – vezették be.

Nyilasok és Atatürk a Naphegyen

Utcamesék

-

2025. szeptember 24.

0

A kellemes őszi napsütésben a nemrég felújított Pom Pom játszótér kedves és ismerős alakjai – így Gombóc Artúr, Radírpók vagy Hapci Benő – között szaladgálva ki gondolná, hogy a Naphegy tér egykor a nyilasterror egyik véres helyszíne volt? Pedig bizony így tartja a fáma, ugyanis itt működött a Nemzeti Számonkérő Különítmény – azaz az NSZK. „Ez speciális, a nyilasok által felállított bíróság volt, amelynek fő feladata a korábbi kormányok »bűneinek« kivizsgálása és a »felelősök« szigorú megbüntetése, de hatáskörébe tartoztak a nyilas párttagok különböző ügyei is. Ennek a bíróságnak dr. Pethő Tibor kúriai bíró volt a vezetője” – olvashatjuk Kovács Tamás történész témát feldolgozó 2006-os tanulmányában. A Múltunk folyóiratban megjelent írás szerint az NSZK törzsének és nyomozó osztályának a székhelye eleinte – 1944 novemberétől Budapest ostromának kezdetéig – 2. szám alatti laktanyában volt. A kaszárnya azonban csakhamar szűknek bizonyult, így a késő ősz folyamán igénybe kellett venni a Margit körúti Honvéd Törvényszék Büntetőintézet egy részét, majd egészét. Mind a korabeli, mind a későbbi írásokban, forrásokban hol fegyházként, hol fogházként szerepel az említett épület.

E testület volt, amely 1944 novemberében letartóztatta az úgynevezett Fürjes-Nagy-csoportot is, amely a Ludovika Akadémián szerveződött azzal a céllal, hogy a közelgő front árnyékában megmentse a fővárosi hidakat a felrobbantástól. Fürjes Sándort az NSZK Naphegy téri börtönében tartották fogva, rendszeresen verték, talpazták, pofozták. Ekkor volt zárkatársa Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

A háború után, 1953-ban az állami hírügynökség, a Magyar Távirati Iroda (MTI) költözött be a 8. szám alá. A Hidasi Lajos tervezte irodaház 1950-re készült el a szocialista realizmus szellemében. Az építészettörténeti érdekessége, hogy 1990-ben – Varga Csaba tervezésében – új szárnnyal bővült, amelyet hírközlési üzemépületként használtak, és amely fontos, ám vitatott szereplője Budapest városképének, még ha az MTI 2015-ben át is tette innen a székhelyét.

Nem messze az MTI-székháztól a kör alakú téren bújik meg a modern Törökország atyjaként tisztelt Musztafa Kemal Atatürk mellszobra is. Az 57 éves korában 1938-ban májzsugor következtében elhunyt török államférfi szobrát 1993-ban avatták fel a téren. A büszt felállítását a török közösség kezdeményezte, a magyar hatóságok támogatták, és a két ország közötti baráti viszonyt hivatott szimbolizálni. A Török Köztársaság megalapítójaként tisztelt Atatürk portréja ugyanakkor nem mentes a politikai felhangoktól: a hazai görög és örmény közösségek tiltakoztak ellene, mivel Atatürk politikai döntései és a török történelem bizonyos eseményei érzékeny témákat érintenek számukra. A portré ugyanakkor egyelőre kiállta az idők viharait, ugyanis több mint három évtizede néz farkasszemet a Naphegy térre érkezőkkel.

Persze akad, akinek a tér örökre a 178-as, még régebben a 78-as busz végállomásaként marad meg emlékei között. A helybéli gyerekeknek persze leginkább a Pom Pom játszótér színes mászókái, a Szomorú Szamovár kút és a hirdetőoszlop maradhatnak meg emlékeikben.

(Fotó: Az MTI 1990-ben épült új szárnya)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/12. számában.)

Nem volt egy nagy poprajongó – Márai és a zene

Márai125

-

2025. szeptember 23.

0

Nem volt egy nagy poprajongó – Márai és a zene

Márai Sándor életében a zene kiemelkedő jelentőséggel bírt. Naplóiban, esszéiben rendszeresen felbukkannak zeneszerzők – Mozart, Beethoven, Schubert vagy Bartók –, és gyakran írt arról, hogy a zene miként gazdagítja a lelket, s hogy nyújthat menedéket a magaskultúra utolsó bástyájaként. Írásaiban egyebek közt azt állította, Beethoven mellett érdekes módon az osztrák Mozart örökítette tovább a német szellemiséget, mondván, kettejüknél időtlen és kozmikus a németség.

A zene nyelve nem egyszerűen szórakozás, hanem a lélek mélyéhez szól – vallotta Márai Sándor. Írásaiban többször hangsúlyozta, hogy nem a test, hanem az alkotás a lényeges: „Csak a mű számít, a lélek, mely teljes összhanggal és hűséges erővel, végső szenvedéllyel tudott szólani az emberekhez”. E megállapítást Mozart halálának 150. évfordulóján, 1941-ben született esszéjében olvashatjuk, ahol Márai azt is kiemelte, a zeneszerző maga is tudta, szellemi hagyatéka nemzedékekben él tovább, még ha ő maga már nem is várhatja meg hatásának teljességét.

Mozartról azt is írta, hogy az ő idejében Bécs és a német udvarok a zene otthonainak számítottak: „Talán soha nem élt korszak olyan közel a zenéhez, mint a németség Mozart idejében… E korszak emberei számára a zene életük természetes kifejezése, s e dallamos társalgás első szóvivője, természetes tolmácsa Mozart.” Márai számára a zene emelkedett világában egyetemes igazságok szólalnak meg. Muzsika című, 1938 elején megjelent cikkében például úgy képzeli el, hogy a zene egyszerre „bódulat és vijjogó ébrenlét, feledkezés és tiltakozás” – tiltakozás egy gépies, lélektelen civilizáció élvezetei ellen. Merész gondolatban felvázolja, miként bújik a tömeg a zene világába a politika elől, hiszen a zene „emberfölötti, életfölötti, köznapi szókincs fölötti nyelvén” képes kifejezni azokat a vágyakat és indulatokat, amelyeket szavakkal már alig lehet közölni.

Bach, a meghatározó

Márai többször nevezte meg azt a zenét, ami a legmélyebben hatott rá. Interjúkban és írásokban Bachot említi, mint meghatározó hatást, a német barokk zeneszerző gyakran az egyik legfontosabb zenei élményként jelenik meg nála. Az író igen sok zeneszerzőt ismert, hallgatott, akik műveiben is megjelennek. Irodalmi kontextusban – például A gyertyák csonkig égnek és a Naplók elemzéseiben – használja Chopin muzsikáját hangulat- és karakterjelzésre; és több helyen a nosztalgiához, az elégiához köti őket. A naplókban Schubert-dalok, impromptuk, dalmotívumok is fel-feltűnnek. Márai többször utal rádió- vagy lemezhallgatás közben felcsendülő Schubert-muzsikára, akit mint „európai” érzelmi pólust mutat be.

A francia vonal, zenei hangulat is megjelent az író szövegeiben, Debussy-t például többször is említette, mivel sokszor idézett francia kultúrélményeket. A XX. század szerzőihez ugyanakkor változóan viszonyult: néhány modern művet – például Sztravinszkij – sikerült „megértenie”, másokat azonban idegennek, nehezen átfordíthatónak érzett, eme ambivalenciáit a naplóiban és publicisztikáiban érzékeltette.

Bartók kiemelkedő, de idegen

Családjának zenei kötődése és ehhez kapcsolódó világa is adott volt: felesége, Matzner Ilona (Lola) zongoratanár volt, Bartók- és Kodály-tanítványnak nevezi magát, így Márai személyes mikrokörnyezetében a magyar zene is jelen volt.

Emigrációban írt naplóiban többször feljegyezte, hogyan hallgatott különböző lemezeket. Az egyik alkalommal például egy felvételsorozatról írt, amelyen Bartók, Berg, Gershwin, Prokofjev, Schönberg, Sztravinszkij és mások művei hallhatók. Érdekes módon Márai a szovjet és modern zeneszerzők közül csak Sztravinszkijt „értette igazán”, a többi művet pedig úgy hallgatta, „mintha valaki idegen nyelven, melyet nem értek, verset szavalna”, hozzátéve, hogy ez alól „Bartók sem kivétel”. E szubjektív viszony jól mutatta, hogy a XX. századi avantgárdot „külföldinek” érezte, még ha tiszteletben is tartotta annak jelentőségét.

Márait utolsó éveiben különösen foglalkoztatta Bartók emléke és zenéje. Az 1945-ben amerikai emigrációban elhunyt magyar zeneszerzőről írt esszéjében – amely Márai talán legértékesebb, még ma is vitatott zenei írása – Bartók muzsikáját nem a megnyugtatás, hanem a felfedezés és leleplezés eszközének nevezte. Az ugyancsak amerikai emigrációba kényszerülő író hasonló gondolatait a naplóiból is kiolvashatjuk: ahogy feljegyzéseiben megjegyezte, Bartók művei „idegen nyelvként” maradtak meg benne, akárcsak a többi modern zeneszerző alkotásai. Ugyanakkor Bartók személye és zenéje az emigráns magyar írót mélyen megérintette: a zeneszerző halála napján készült bejegyzésében – akárcsak más esszéiben – a magyar kultúra kiemelkedő alakjaként említette, akinek művei a jövő nemzedékeit szolgálják.

A popzene felszínesség

Márai nem volt nagy poprajongó sem a szó mai értelmében, és elkötelezetten a magas művészet – klasszikus zene, irodalom – pártján állt. Ugyanakkor a rádió és a korszak tánczenei, könnyűzenei műfajai – foxtrot, szving, korai jazz és filmslágerek – nem voltak számára teljesen idegenek. A rádióhallgatás, a korabeli tánczenei hangulatok és a jazz korszak kulturális jelensége ugyancsak megjelenik naplóiban. Viszonyulását mindezekhez a figyelem és távolságtartás kettőssége jellemezte.

Márai általában fenntartással szólt a tömegkultúra felől érkező könnyűzenéről. Sokszor a fiatalok felszínességének, „léha” élvezeteknek tekintette a korszak tánczenei divatját, ugyanakkor zenei hangulatát – a színházi, filmslágereket, rádiós számokat – irodalmi hangulatok, korrajzi jegyek megidézésére használta. Tehát nemcsak elutasítás, hanem irodalmi célú felhasználás is megfigyelhető nála. Közvetlen, egyértelmű utalások naplóiban – mint például „én hallgattam jazzt ma este” típusú mondatok – ritkábban lelhetőek fel; ehelyett önéletírásaiban gyakrabban találunk rádiós élményeket, korrajzot, és irodalmi reflexiókat, amelyek a kor zenéjére utalnak.

(Fotók: Fortepan/Horváth Miklós dr/Kiss Gábor Zoltán/Martinez Judit)

A cikk a Várnegyed 2026/12. számában jelent meg!

Hosszú évek után került pont a Ruszwurm-ügy végére

-

2025. szeptember 12.

0

Hosszú évek után került pont a Ruszwurm-ügy végére

A rendszerváltást követően nem csak a Ruszwurm cukrászda tulajdonosi köre, de a működtetés pénzügyi feltételei is jelentősen megváltoztak. A bérleti jogviszony kapcsán felmerült vitás kérdéseket kellő kompromisszumkészséggel rendezni lehetett volna, a történet mégis szomorú véget ért. Két év híján kétszáz éve működött a cukrászda a Várban. Időrendben jártuk végig a kiürítéshez vezető rögös utat.

Arendszerváltozás óta önkormányzati bérleményben, a budai Várban működtetett nagy múltú Ruszwurm cukrászda napjai köztudottan meg voltak számlálva, mégis váratlanul érte a közvéleményt, amikor augusztus 6-án szerdán végrehajtó jelenlétében a Szentháromság utca 7. szám alatti üzlethelyiséget kiürítették. Az akciónak különösen keserű ízt kölcsönzött, hogy a cukrászdát üzemeltető cég vezetője, az önkormányzattal hosszas jogvitába bonyolódó Szamos Miklós 79 éves korában, ezen a napon meghalt. Két nappal később, augusztus 8-án a cég másik érdekeltségének helyszínét, a Dísz téren lévő Korona cukrászda bérelt ingatlanát is kiürítették. A kiürítés napján az üzemeltető Ruszwurm Kft. közleményt adott ki, melyben a végrehajtási folyamatok átláthatóságának, a jogállamiság érvényesülésének és a kisvállalkozások védelmének fontosságára hívta fel a fi gyelmet. Azt is megjegyezték, hogy évente mintegy 300 millió forintnyi adójellegű befi zetést teljesítettek.

Vita a bérleti díj összege körül

A cég közleménye ellenben a Budavári Önkormányzattal kötött ingatlanbérleti díj megfi zetésére nem tért ki. Pedig a végrehajtást eredményező jogvitának épp ez volt az alapja. A kontraktus egészen 1994-ig nyúlik vissza, a kerület a Ruszwurm cukrászda helyiségeire ekkor kötött bérleti szerződést a Ruszwurm Kft. jogelődjével. Az üzemeltető cég 48.200 forint + áfa összegű bérleti díjat fi zetett az ingatlan használatáért. 1998-ban már jogvita alakult ki a bérleti díj mértékéről, amelyből peres eljárás
lett, majd megegyezéssel zárult: a felek havi 99.460 forint + áfa összegben állapodtak meg. 2015-ben a 171 négyzetméteres üzlethelyiségért az akkori önkormányzat vezetése körülbelül havi 330.000 forint + áfa összegű bérleti díjat javasolt. Erről azonban Szamos Miklósékkal nem sikerült megegyezni, innen datálódik, hogy – legalábbis az önkormányzat álláspontja szerint – a Ruszwurm Kft. nem fi zetett bérleti díjat, tartozása folyamatosan nőtt. Az önkormányzat emiatt felmondta a bérleti szerződést, négy évvel később pedig pert indított a kiürítés és a tartozás behajtása érdekében. A probléma súlya és az önkormányzat kötelezettségeinek megítélésében nem volt különbség, ezekben ciklusokon átívelően egyetértett Nagy Gábor Tamás, V. Naszályi Márta és Böröcz László polgármester is.

V. Naszályi ugyan hivatalba lépését követően – a megegyezést keresve – egy időre kezdeményezte a per
szüneteltetését, ám mivel megint sikertelenül zárult az egyeztetés, 2020-ban ismét folytatták a pert. A jogi eljárás végül a Kúria határozatával zárult, mely az önkormányzat álláspontjának jogszerűségét állapította meg: a Ruszwurm Cukrász és Vendéglátóipari Kft.-t kötelezték az ingatlanok visszaadására, és az eddigre már több mint 300 millió forintos tartozás rendezésére. Szamos Miklós időközben azzal vádolta meg V. Naszályi Mártát, hogy védelmi pénzt kért a bérleti díj rendezéséért cserébe, amit a korábbi polgármester visszautasított. A kialakult helyzet tisztázására Budavár Önkormányzatának képviselő-testülete eseti vizsgálóbizottság felállításáról döntött, mely a munkáját 2024 januárjában fejezte be, és a februári testületi ülésre terjesztette elő jelentését és javaslatait. Ebben a jobboldali többségű bizottság a polgármesteri vezetésre terhelő szabálytalanságokat, illetve esetleges bűncselekmények gyanúját vetette fel. Mivel június 9-én önkormányzati választásra készült az ország, a
Ruszwurm-ügy megítélése politikai dimenzióba került; V. Naszályi Márta polgármester a bizottság megállapításait személyét támadó „rágalompropagandának” minősítette. Lapunk érdeklődésére az ORFK sajtószolgálata azt közölte, hogy az ügyben a Budapesti Rendőr-főkapitányság 2024. október 21-én nyomozást rendelt el hivatali visszaélés bűntett gyanúja miatt. A nyomozás folyamatban van, de gyanúsítotti kihallgatás még nem történt.

Pályázat várható

A 2024-es választást követően az új polgármesteri vezetés a híres cukrászda megmentésének érdekében
ajánlatot tett a tulajdonosoknak. Első körben azt vetették fel, hogy az önkormányzat vegye át a céget,
amely aztán – immár önkormányzati érdekeltségként – tovább működtetné a cukrászdát. Azt is javasolták, hogy egy erre létrehozandó önkormányzati cégbe veszik át a dolgozókat, hogy folytatódhasson a cukrászati tevékenység. Az érintettek azonban egyik opció lehetőségével sem éltek.
Egyetlen ponton van egyetértés az önkormányzat és a Ruszwurm Kft. között: a cukrászda történelmi
jelentősége miatt az ügy nemcsak üzleti, hanem kulturális örökségvédelmi kérdés is. Éppen ezért a kerület a közeljövőben pályázati úton keres olyan szakmai befektetőt, aki a kiemelt turisztikai jelentőségű helyszínen, a Ruszwurm cukrászda közel 200 éves hagyományához méltó módon képes lenne az üzletmenet folytatására. További bizonytalansági tényező, hogy egyáltalán működhet-e tovább
Ruszwurm néven tovább a várban a cukrászda. Szamos Miklós korábban úgy nyilatkozott, hogy megvette a névhasználatot, az Böröcz László polgármester ismeretei szerint is a Szamos családot illeti. Az sem világos, hogy a Ruszwurm-krémest ezen a néven készítheti-e majd a cukrászda reménybeli bérlője. Az önkormányzat mindenesetre most megpróbálja rendezni a név körüli ügyet. A cukrászda védjegyévé vált műemléki védettségű mahagóni berakásos cseresznyefa bútorai, a biedermeier vitrinek, az empire ajtókeretezés, az oszlopokkal szegélyezett oromzat (középpontjában az óraszerkezettel) viszont állami tulajdont képeznek, ezeknek is a helyiségben kell maradniuk. A végrehajtás során a minisztérium képviselője ellenőrizte is a leltárt. A tervezett pályázatot a jelenlegi bútorokkal együtt írják ki, hogy az ikonikus hely megőrizze az eredeti arculatát.

A cukrászat szerelmesei voltak

-

2025. szeptember 12.

0

Nehéz szétszálazni a Ruszwurm-sztorit, ezt csak megerősítette Hazai Andrással történt találkozásunk. A legendás cukrászatot az ő nagyapja vette át Ruszwurm Vilmostól és vezette több mint negyed századon át, míg közbe nem szólt a történelem. Neki is megvan a saját története és álláspontja a Ruszwurmról és a cukrászat körül keletkezett vitáról. Meghallgattuk elbeszélését, és neki köszönhetően még ritka fényképfelvételeket is megismerhettünk.

Gyerekként a hamutálcákat ürítette, és bemehetett hátra, az eladásra váró süteményekhez. Hazai Andrást a Ruszwurm cukrászdában és azon túl is mindenki a Várban annak a Tóth Ferencnek az unokájaként ismerte, aki segédként dolgozott Ruszwurm Vilmosnál, majd önálló cukrászdát nyitott az Alkotás utcán. Amikor Ruszwurm mester megöregedett, felhívta Tóth Ferencet, hogy vezesse ő a Szentháromság utcai üzletet. Tóth maga is már tapasztalt cukrász lévén sikerrel vitte tovább a helyet, egészen az 1951-es államosításig. Az üzletet átvevő Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalat Tóth Ferenc szakértelmére nem tartott igényt, pedig művészi szintre fejlesztette a cukrászatot. A cégvezető-tulajdonos hamarosan az Állami Könyvterjesztőnél, pontosabban – nyilvánvalóan büntetésül – annak egy könyvzúzdájában találta magát.

Később azért akadt a foglalkozásához közelebb álló pozíció is, a Roham utcai, számos cukrászdát ellátó nagy cukrászüzemben tevékenykedett. Itt nem mással dolgozott együtt, mint Szamos Mátyással, a közelmúltban elhunyt Szamos Miklós édesapjával. Mint ahogy Hazai András mesélte, ők ketten egyformán éltek-haltak a sütemény- és tortaművészetért. A cukrászat szerelmesei voltak, annyi volt csak a különbség közöttük, hogy míg Szamos marcipánból, Tóth cukorból építette a díszeket. Utóbbi szép kort élt meg, 86 éves korában hunyt el.

Az unoka, Hazai András nem követte a nagypapa hivatását, ő maradt a könyveknél. Ellenben ő már a gutenbergi örökség megőrzését szolgálhatta, könyvterjesztőként dolgozott sokáig, méghozzá Bakó Annamária, a Litea Könyvszalon vezetője mellett. Természetesen elsősorban azért ültünk le vele beszélgetni egy másik kerületi cukrászda – a Dobay – teraszán, hogy más nézőpontból is rá lehessen tekinteni a Ruszwurm-ügyre, de azért messzebbről kezdtük a viszszaemlékezést.

„Nagyapám 1922-től csak bérelte, majd Ruszwurm Vilmos halálával 1936-ban öröksége megvásárlásával vált tulajdonossá” – idézte a családi krónikát. A háborúban először a németek, majd a szovjetek rabolták ki a bombatalálat miatt megsérült üzletet. A házat sikerült megmenteni, Tóthék állították helyre. A háború után még meg tudták ünnepelni a cukrászda fennállásának 120 éves évfordulóját, ám pár év múlva bekopogott az Államvédelmi Hatóság. “Mindent lefoglaltak, csokoládét, cukrot, ingben-gatyában kellett kijönniük az utcára” – érzékeltette a korszakváltást.

Ám most nagy ugrással a rendszerváltozás utáni időkre fordulunk rá. Bár a nyilvános források szerint a cukrászatot a kilencvenes években egy külföldi cég vette meg, erről interjúalanyunknak nem volt ismerete. Hazai András azt mondta, előtte nem világos, kitől vette meg a céget Szamos Miklós, a szerződést mindenképpen látni kellene. Ő is sajnálatosnak tartja, hogy a helyiségbérleti szerződés és díjfizetés ügyében ennyire elmérgesedett a vita az önkormányzat és a Ruszwurm Kft. között.

„Álláspontom az, hogy Szamos Miklós jól vezette a cukrászdát, de hibát követett el, hogy a felemelt bérleti díjat nem fi zette. Rögtön bele kellett volna csapni az akkori polgármester kezébe.” Hazai Andrást a Ruszwurm név használatáról is kérdeztük, aki egy családi emlékiratból idézett: Tóth Ferenc a cukrászdát, házrészét és névhasználati jogát vette meg az örökösöktől. Hogy aztán az államosítás, majd a korai privatizáció hogyan vette-vitte a névhasználathoz fűződő jogot, annak kiderítésére ezennel nem vállalkoztunk. Egy dolog bizonyos, Szamos Miklós egyszer Hazai András édesanyjának elmondta, hogy a névhasználati jog nála van.

„Az igazi Ruszwurm-krémes nagyapám találmánya” – jelenti ki az unoka, hozzáfűzve, hogy a krémes azelőtt is híres volt persze, de a tejszínt a nagyapa másféle aránnyal keverte be, ettől lett igazi a Ruszwurm-krémes. Aztán arról is szó esett, hogy ezt a süteményt frissen, órákon belül el kellett adni, mert nem tudta tartani a formáját. Ezt a receptet állítása szerint Szamos Miklós továbbfejlesztette, és tartósabb krémest alkotott belőle.

Noé bárkája

Utcamesék

-

2025. szeptember 3.

0

Nemcsak „átjáró” a Várba, hanem teraszos helyek, barokk-romantikus műemlékhomlokzatok otthona az Iskola utca. Nevét a környék oktatási hagyományai után kapta, amelyek egészen 1687-re nyúlnak vissza. Ekkor a jezsuiták iskolakomplexumot létesítettek a mai Hilton Hotel helyén. A Hess András teret sokáig Iskola térnek nevezték, az itteni épületekben a második világháború végéig folyt oktatás.

E kulturális lábnyom kétségtelen, a legnagyobb hatást az utcára mégis inkább egy legendás vendéglátó, Rajkai Mihály tette. A várbeli ingatlanját eladva a 16. szám alatt nyitott vendéglőt Dax Mátyás. Ez lett a Noé bárkája. E különös név onnan ragadt rá, hogy az árvizek idején is „szárazon maradt”, és menedéket adott a környékbelieknek. Dax Mátyás – lévén, hogy 70 éves lett – idővel átadta volna a stafétát, ám fia erre állítólag alkalmatlannak bizonyult. Így került a képbe a távoli rokon, az akkor a 20-as éveinek vége felé járó Rajkai, akit Dax Kecskemétről csábított vissza Budára. Rajkai 1864-ben vette át a Noé bárkájának vezetését, egy évvel később pedig feleségül vette a tulajdonos unokáját, Dax Jozefát.

A hely hamar felvirágzott Rajkai keze alatt. A fogadó védjegye lett a finom bor, a remek konyha, illetve az állandó zene hiányát pótló csend és nyugalom. A vendéglőt a környék középosztálybeli polgárai, a Toldy Gimnázium tanárai, írók, művészek, katonatisztek, minisztériumi és bírósági tisztviselők látogatták. De törzsvendégnek számított itt az 1867-es kiegyezés után hazatérhető tábornok, Klapka György. A ’48-as forradalom egyik hőse, a komáromi vár legendás védője egy-egy füstösebb este talán megosztotta asztaltársaságával a Habsburgok-elleni ribillió szebb pillanatait.

A Noé Bárkája persze nem volt mindig a nyugalom szigete. A Friss Ujság 1935. május 24-i számában azt írta, véres verekedés és késelés lett egy biliárdozásból. Borbás György Sándor magánhivatalnok játék közben odalépett Hajdú István sofőrhöz és rászólt: – Maga csal! Hajdú erre a dákóval tarkón verte Borbást. „A magánhivatalnok erre kirántotta kését és a sofőr karjába szúrt. A sérülés annyira veszélyes volt, hogy Hajdú karját le kellett vágni. Az ügyészség súlyos testi sértés címén vádat emelt Borbás György ellen. A bíróság előtt a magánhivatalnok tagadott, azzal védekezett, hogy a verekedés idején részeg volt. A tanúk valamennyien azt vallották, hogy Borbás izgága, verekedő természetű ember, akit a környékbeli vendéglőkből már kitiltottak. A törvényszék Borbást nyolc hónapi börtönre ítélte.”

Rajkai nemcsak kiváló vendéglátósnak bizonyult, hanem a tágabb közössége életében is fontos és megbecsült szerepet vállalt. Az önerőből 1899-re felépülő Iskola utca 36- szám alatti családi házában 1972-től a többek között Cseh Tamás és Bereményi Géza törzshelyének is számító, nevét egy olasz vermutról kapó Isolabella presszó is működött. A Rajka-ház menedékként szolgált nyolcvan éve Budapest második világháborús ostromakor, a pincében 80 ember vészelte át a harcokat.

Rajkai idén nyáron kapott emléktáblát a családi épületen, amelyben ma a nevét viselő Rajkai Eszpresszó működik.

(Az Iskola utca a Franklin utcától a Corvin tér felé nézve / Forrás: Fortepan/id. Konok Tamás)

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/11. számában.)

Az emigrációban Arany volt Márai utolsó mentsvára

Márai125

-

2025. szeptember 2.

0

Az emigrációban Arany volt Márai utolsó mentsvára

Békeidőben és a második világháborús pusztítás közepette is a könyveket bújta Márai Sándor. Az író szerint olvasás nélkül lehetetlenség írni és olvasóként a költők, regényírók gondolatait újraírandó információknak tekintette. Mikor és kiket olvasott, kik voltak a kedvencei, s kik lapultak a San Diegó-i hajósládájában?

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Így jellemezte az olvasás fontosságát Füves könyv című munkájában Márai Sándor. Az író szerint az olvasás az egyik legelemibb emberi élvezet. „Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas” – összegezte ezzel kapcsolatos ars poeticáját Márai.

– Az író és az olvasó Márai összefonódik, az egyik kiegészíti a másikat, így válik teljessé – jegyezte meg egyszer. Ahogy szövegeit írta, közben mindig olvasott; ahogy olvasott, közben mindig jegyzetelt. Így fejlődött benne párhuzamosan az írói és olvasói én: egyszerre volt olvasóként a legközvetlenebb kritikusa saját korának, és íróként mindig hatott rá az, amit korábban olvasott – amiben benne volt újságírói vénája is.

Az olvasást emberi alapvetésnek, egyúttal menekvésnek is tekintette. A második világháború alatt éjjelente éppúgy a könyveket – például Shakespeare vagy Racine műveit – bújta, mint békeidőben. Egy 1943-1944 fordulóján írt naplófeljegyzésében megjegyezte, nyugodtan lapozta Racine Phaedra című tragédiáját, s csak akkor nézett fel, amikor megszólalt a légiriadó: „Felnéz a könyvből, hallgatózik, vagy elpusztul vagy nem… Majd továbblapoz a könyvben.” Egy 1944-es naplóbejegyzésében pedig úgy vallott: „Éjjel Shakespeare szonettjeit olvasom. Mennyivel több ez, mint egy világháború! S e szonettek túl is éltek egynéhány világháborút”.

Goethe, a legnagyobb klasszikus

Shakespeare és Racine mellett sok klasszikust tisztelt vagy épp félt. Különös viszony fűzte Dosztojevszkijhez. „Úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer (…) Az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom” – tartotta az orosz íróról, akinek olykor zavaros, ám nagy erejű prózáját megdöbbentő, „több mint irodalomként” jellemezte. Olvasás közben ő is úgy érezte magát, mint aki egy eszelős íróval veszekszik – olyasvalakivel, aki „az egész világot megrázta”. Egy másik bejegyzésében azt is sugallta, hogy az az érzése, mintha Dosztojevszkij embert is ölt volna, tébolyult regényei pedig sebekként éktelenkednek a világtörténelemben. „Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet”.

Márai számára Goethe volt a nagy előd. A szász származású német író európai emberként is példakép volt neki. Felkérték, hogy a rádióban beszéljen kedvenc írójáról. „Spontán felelem, hogy Goethéről akarok beszélni… [Ő] az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább”. Márai szerint Goethe irodalma örök értéket hordoz. Úgy vélte, a nagy művek nem múlnak el, hanem szellemi értelemben tovább élnek. Sokszor olvasta Goethe életművét és naplóját, szinte mindig magával vitte, és utolsó naplóbejegyzéseiben is újra elővette feljegyzéseit.

*Az Est sátra az 1934-es könyvhéten (Forrás: Fortepan/Hirsch Hugó)*

Arany, a fáklya

Kortársai közül Thomas Mannt kedvelte talán a leginkább – s korántsem azért, mert személyes barátság fűzte hozzá és mert a kezét szorongatta a Hatvany villa előtt készült közös fotójukon. Mindig elismerően írt német kollégája prózájáról, szellemi barátként tekintett rá. Kettejük párhuzamát mutatja, hogy sokan emberiességben, civilizációs értékekben szívesen hasonlították őket egymáshoz.

Válság és kétség idején gyakran úgy érezte, Goethe mellett Arany János „fogja a kezét” erőt adva neki. „Arisztophanész: »A madarak« Arany János fordításában nemcsak gyönyörű, hanem hűséges és tökéletes is: az olvasmány, éppen ezért, fáraszt” – írta naplójában. Majd a háború vége felé haladva egy másik helyen megjegyezte: „Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz”. Kötődése Aranyhoz az utolsó pillanatig megmaradt, 1982 és 1989 között írt naplójában ő volt talán az egyik legtöbbet idézett irodalmi óriása.

A magyar irodalmi életben a polgári hagyományhoz ragaszkodó Krúdy Gyula állt hozzá talán a legközelebb, sokat merített belőle. „Az élet, a szellem, a költészet régi ízei élnek a prózájában, oly égető és nemes tűzzel (…) Krúdy könyve, a »Szindbád ifjúsága« a világirodalom egyik legtisztább remekműve” – jegyezte meg. A tőle egy kőhajításra lakó, 1936-os halála után a Pesti Hírlapban őt váltó Kosztolányi Dezsőre a magyar nyelv formálójaként tekintett, különösen kisprózáiban. Az ugyancsak az I. kerületben lakó Babits Mihályt lírai zseninek tartotta, prózáját viszont kísérletinek. A dualizmus nagyjai közül Móriczot erősen kritizálta, mondván a realista ábrázolás mögött mérhetetlen naivitás bújkált. Jókait ugyanakkor csodálta, Victor Hugónál is jobbnak tartotta a regényeit.

Keserédes emigráció

Az 1948-ban kezdődő kényszerű száműzetésében saját könyvgyűjteménye volt egyik legféltettebb kincse. Még San Diegóban is régi köteteit vette elő a hajóládájából, ami jól mutatja: Márai számára mindig a könyvek jelentették a táptalajt és stabilitást adtak számára. Az emigrációban is folyton olvasott: az amerikai és európai kiadványok mellett a lehetőségekhez mérten magyar kiadásokat is rendelt. Még a hatvanas években is szokása volt hazaküldeni magyar olvasmányokat családjának.

Ugyanakkor maga is szomorúan jegyezte fel, hogy a hidegháború és az amerikai-szovjet blokk közé leereszkedő vasfüggöny miatt nem mindig jutott hozzá minden hazai műhöz. Kesernyés önvallomása szerint bár sokat olvasott az emigrációban, „mégsem azt, amit szeretett volna”. Így szellemi értelemben „rosszul tápláltnak” érezte magát.

Ez a cikk a Várnegyed 2025/11. számában jelent meg.

Szörnyű dolgok voltak itt akkor | Ostrom80

Ostrom80

stickerey

-

2025. szeptember 2.

0

Szörnyű dolgok voltak itt akkor | Ostrom80

Nem volt épp veszélytelen kisgyermekkora az akadémikus, orvosprofesszor Sótonyi Péternek, akivel Ostrom80 című sorozatunk részeként – rendhagyó módon – a főváros világháborús kataklizmájának közvetlen előzményeit és az orosz megszállás legelső időszakának történéseit idéztük fel személyes sorsának alakulása tükrében.

Igazi polgárcsalád volt az övék. Édesapja hadapródiskolát végzett Ausztriában, majd a grazi egyetem elvégzése után kémikus lett, és alumínium-ötvözetek kémiájával foglalkozott. Munkahelyi főnöke, a Nobel-díjas Fritz (Friderik) Pregl először Svédországba küldte három évre, ahol kikísérletezett egy kedvező súrlódási tulajdonságokkal rendelkező ötvözetet. Ausztriába visszatérve, Grazban megismerkedett későbbi (osztrák származású) feleségével, majd a házasságkötés után, de még az Anschluss-t megelőzően újabb feladatot kapott. Úgy került a házaspár Magyarországra, hogy Sótonyi Péter édesapját főnöke a Weiss Manfréd Művekbe küldte (mely 1939-re már a második legnagyobb fegyvergyár volt Közép-Európában), mivel tudta, hogy szaktudása a repülőgépmotorok dugattyúinak fejlesztésében jól hasznosítható. A háborús készülődés idején ugyanis Kőbányán, pincékben fejlesztették, és Csepelen gyártották a motorokat a zuhanóbombázó Stukákhoz (Sturzkampfflugzeug). A Sótonyi család akkoriban vásárolta meg a Krisztinavárosban, a Mészáros utca elején a nagypolgári, hatszobás lakást is, ahová 1938-ban Péter született.

Bekopog a történelem

Itt érte őket 1944 végén az orosz invázió is. Gyerekfejjel is jól emlékszik a német tankok bejövetelére az Andrássy úton. Amikor édesapja arról értesült, hogy néhány napon belül Budapest körül bezárul az ostromgyűrű, autón a nagyszülőkhöz Ausztriába menekültek. Bár a nyilasok az utolsó pillanatig igyekeztek minden hadra fogható magyar férfit besorozni, a Sótonyi családnak védelmet jelentett, hogy mindkét szülő osztrák állampolgár volt. Budapest ostroma idején a hozzátartozók Bregenz melletti nyaralójában, a svájci határ közelében, a hegyek között vészelték át Magyarország fővárosának ostromát. Miután a németek kapituláltak, Ausztriát a szövetségesek négy megszállási övezetre osztották. Édesapja öt nyelven beszélt, így több forrásból is kapott híreket Budapestről. Egy amerikai ezredes arról tájékoztatta, hogy a megkötött fegyverszüneti egyezmény alapján nincs mitől tartaniuk; ahogy Ausztriából, úgy Magyarországról is rövid időn belül kivonulnak az ideiglenesen ott tartózkodó csapatok. Ennek ismeretében tértek haza Budapestre. (A „gyors” kivonulás nyugati szomszédunk esetében is csak 1955 októberében következett be, nálunk pedig 1991 nyarán.) A család osztrák és magyar ága akkor szakadt végleg ketté, amikor 1952-ben teljesen kiépült a két ország közti műszaki határzár.

Orosz megszállás, elcsatolt lakás

Megérkezésüket követően édesapját már a határon letartóztatták arra hivatkozva, hogy kiszolgálta a német birodalmat. Állásvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték. Pest megyében volt egy gyűjtőtábor a persona non grata személyek számára, ide vitték őt is. A helyszínen nem sokkal később megjelent két – németül jól beszélő – orosz katonatiszt, és felszólították, hogy kövesse őket. Már a végzetére készült, ám az utazás kedvező irányt vett. Abba a gyárba vitték, ahol korábban is dolgozott. „Mostantól kezdve maga lesz ennek a főmérnöke, és gyártják tovább jóvátételbe a szovjeteknek a dugattyúkat. Egészen 1956-ig így semmi bántódása nem esett.” – emlékszik vissza Sótonyi Péter.

A hazatéréskor azzal szembesültek, hogy a lakásukat feltörték és átkutatták. A romos állapotok ellenére azonban mind a hat szoba lakható maradt. Később a kitelepítések idején őket is internálni akarta az államhatalom, s csak a sors furcsa fintorának köszönhetik, hogy maradhattak: az orosz katonai parancsnokság jelezte, hogy a Sótonyi család marad, mivel az apa munkája pótolhatatlan. Ez azonban önmagában nem jelentett könnyű életet. Négy szobát leválasztottak a lakásukból, ahová egy Államvédelmi Hatóságnál dolgozó férfit, feleségét és fiát költöztették be.

Roncstelep

A Vérmezőt a katonaság lezárta, mert ide gyűjtötték a várból és a környékről a szétlőtt harckocsikat, tankokat, ágyúkat, a Déli pályaudvarnál kilőtt mozdonyokat és a lezuhant repülőgépek roncsait is. Gyerekszemmel nézve egy ugyancsak groteszk, de nagyon is valóságos hadtörténeti kiállításnak tűnt – idézte fel emlékeit. A lebombázott épületekből megmaradt sittet is ide hordták, a Vérmezőt ma is vékony földréteg választja csak el az alatta lévő sitt feltöltéstől. A Várba is gyakran fellátogattak a bátyjával, ahol a falhoz állított és lángszóróval elpusztított katonák sziluettje még jól kivehető volt az épületek oldalain. „Itt szörnyű dolgok voltak akkor.”

Bár anyanyelve német volt (a szülők német antipátiájuk miatt következetesen osztrák nyelvként hivatkozták bécsi dialektusukat) hatéves korára megtanult magyarul. A szétlőtt Krisztina téri általános iskolába íratták be, melyet a Farkas Edith nevével fémjelzett Szociális Missziós Társulat szerzetes nővérei működtettek, miközben a Budapesti Orvostudományi Egyetemhez tartozó kórházakban ápolói szerepet vállaltak. A mai Színháztörténeti Múzeum épületében éltek, és már Budapest ostroma előtt berendeztek egy kórházat, ahol magyar, német, később pedig orosz sebesülteket is elláttak. Az épület mögötti fás, ligetes területen temették el azokat a betegeket, akik a kezelés ellenére belehaltak sérülésükbe. Az említett általános iskolát a svéd vöröskereszt is támogatta, nekik köszönhetően kaptak minden nap ebédet. Több osztálytársa is a városban maradt Budapest ostromakor, s bár akkor természetesnek tűnt, hogy egyikük a szemét, másikuk a lábát veszítette el, azért jól jelzi, milyen tragikus hatást gyakorolt a harc a civil lakosságra is.

Nyitókép: Krisztinaváros romos épületei a budai Várból nézve. Előtérben a Werbőczy István (később Petőfi Sándor) Gimnázium romos épülete.

Megjelent a Várnegyed XXX. évf. 11. számában.