Novemberben a Budaváron működő nyolc nemzetiségi önkormányzat az alábbi időpontokban tart közmeghallgatást:
Budavári Görög Nemzetiségi Önkormányzat november 19., szerda, 9.30
Budavári Bolgár Nemzetiségi Önkormányzat november 21., péntek, 12.30
Budavári Roma Nemzetiségi Önkormányzat november 21, péntek, 9.00
Budavári Német Nemzetiségi Önkormányzat november 21. péntek, 16.00
Budavári Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat november 28., péntek, 9.00
Budavári Örmény Nemzetiségi Önkormányzat december 4., csütörtök, 14.00
Budavári Szerb Nemzetiségi Önkormányzat december 4., csütörtök, 17.30
Budavári Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat: december 10, szerda, 10.00
Helyszín: Budapest Főváros I. kerület Budavári Polgármesteri Hivatal testületi ülésterme (1014 Budapest, Kapisztrán tér 1., fszt. 8.) Információ: 458-3015
Hűvös tavaszi nap, felhők, 1989. Talán még senki nem tudja mi áll előttünk. A Corvin téren kis Polskik, Daciák, Ladák, Wartburgok és egy Volvo parkolnak. Utóbbi gyanús, ugyan kié lehet? Felfelé kanyarog egy utca, ami már az Árpád-korban is arra vezethetett. Az oldalában fapalánk, mögötte romos falak, ősrégi pince. Iskolából hazafele a gyerekek, ha nem látja őket senki, besurrannak bújócskázni, fogócskázni a falak közé. Igazi labirintus, ahogy megannyi helyen a Várhegy alatt. A gyerekek talán nem is sejtik, hogy évszázados romokon, több mint háromezer esztendőn ugrálnak.
A Szalag utcában nem laknak hírességek, nem történt szaftos bűntény, mégis a Víziváros egyik legizgalmasabb utcája. Ha az ember szeretné megízlelni, milyen lehetett a hangulata egy békebeli váraljai sétának, akkor ezeken a macskaköveken érdemes elméláznia. Még úgy is időutazás a baktatás, ha a mai utcaképre azért már bőven rányomta a bélyegét a XXI. század és napjaink építészete. Tegyük hozzá, ha ezek az építkezések nem lettek volna, lehet, hogy sokkal kevesebbet tudnánk a térség múltjáról.
A Fő utca vonala már az ókorban is fontos útvonalnak számított. Erre futott ugyanis a rómaiak hadi útja, amely a Duna vonala mellett haladt. Azt nagyjából mindenki tudja, hogy Aquincum három részből – légiótáborból, katonavárosból és polgárvárosból – álló településegyüttese a mai Óbuda területén épült ki. Azt már kevesebben tudják, hogy az első római katonai tábort nem ott, hanem a Vízivárosban létesítették, amelyben egy lovas egység teljesített szolgálatot. Ezt az első római erődöt célzottan tették ide, a hódítók ugyanis így kívánták szemmel tartani a helyi kelta lakosságot, az eraviszkuszokat, akiknek errefelé húzódott a településük. Előttük a bronzkori urnamezős kultúra népessége is itt lakott, így a térséget több mint háromezer éve formálja a saját képére az ember. A Corvin téren és a Szalag utcában eddig több mint százötven római sírt találtak. Ismerünk 16-18 év körül elhunyt gazdag fi atal nőt, akire a 19. szám alatt bukkantak; van olyan sír, amit Traianus császár Kr. u. 98-ban vert érme keltez. Ők voltak a legkorábbi rómaiak, akik itt éltek.
Csoda, hogy ennyi megmaradt belőlük, mivel már a középkorban komoly tereprendezések történtek. A tatárjárás után a területet az ágostonrendi remeték Szent István kolostora uralta. A konvent 1309-ben már működött, az 1541-es török hódítás után 1686-ig azonban nekik sem termett sok babér Budán; a kolostort az oszmánok kiűzése után alapítják újra.
A XVIII. század végén újabb tereprendezés következett, lakóházakat emelnek, az egyik 1795-ben, késő barokk copf-stílusban épült ház talán az egyik legszebb a környéken. A romok a Corvin tér fele egészen az ezredfordulóig megmaradtak: középkori és török kori támfalak, pince, valamint a kolostor szemétgödre több vallási tárggyal – korpusz, gyertyatartó töredéke – vészelte át az évszázadokat. Utoljára a második világháborúban érte komolyabb pusztítás az utcát: 1945. január 27-én egy bombatalálat következtében hatan vesztették az életüket a Szalag utca 14-ben. Azóta szerencsére legfeljebb a szabálytalanul, a forgalommal szemben közlekedő autósokra érdemes fokozottabban fi gyelni sétálás közben.
Márai Sándor írásaiban lépten-nyomon felbukkan a gasztronómia. Mik voltak az író kedvenc ételei és borai? Hogyan nézett ki egy békebeli polgár ideális napja? Rizling vagy somlói? Hogyan képzelte el öregkorát Márai? Barangolás a liptói túró és a narancslé világába.
Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjagert készíti saját kezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában. (…) Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?… Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját (vagyis liptói – a szerk.) fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak.
Így írt 1941-ben Márai Sándor arról, miként képzeli el öregkorát. A magyar borokról című esszéjében arról fantáziált: „Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról.”
Tea, vaj, lágytojás és méz
Márai étkezésről, az asztal örömeiről, a magyar borok szépségéről leginkább naplóiban és publicisztikáiban értekezett. Az ezekből feltáruló kép azt a polgári, módosabb középosztálybeli miliőt idealizálja – amiben maga Márai is élt –, és amelynek szerinte a második világháború vetett véget nemcsak Magyarországon, de szinte mindenhol Európában, ahol Márai megfordult. Az író kulináris utazását Nyáry Krisztián Így ettek ők – Magyar írók és ételeik című 2023-as könyvében is bemutatta. A kassai polgári reggelik után a fi atal író és felesége, az ugyancsak kassai Matzner Lola pénztárcájukhoz mérten „megízlelhették” a francia, az olasz és a német konyha jellegzetességeit. Márai szerint Párizsban mindig is mélyen a zsebébe kellett nyúlnia az embernek, hogy egy jót egyen. „Ruhadarabokat adtunk el, hogy vacsorázni mehessünk. Mindezt nem tartottuk »romantikus«-nak, sem mulatságosnak. Párizsban kegyetlen szórakozás szegénynek lenni” – írta. Egy másik beszámolója szerint Firenzében az estét kocsmában töltötte el, parasztok között, tanulgatta a nyelvüket, miközben fanyar fekete chiantit poharazott.
Érzékletes, ahogyan 1944-es naplójában, Budapest második világháborús ostromának előestéjén a béke beli polgár ideális hétköznapjairól álmodozott. „Reggel hétkor arra ébredtem, hogy valaki halkan jár a szobában (a szobalány járt ilyen halkan), s ágyam mellett a kis asztalkára helyez egy vizespoharat, tele narancs- s citromlével s a reggeli újságokkal. Felébredtem, s egy hajtásra megittam a fanyar-üde kotyvalékot (vitamin!), átlapoztam az újságokat, majd kinyújtottam kezem az előző napon megkezdett olvasmány után, s kilencig olvastam. Akkor betolták a kerekes asztalkán a reggelit: teát, vajat, lágytojást, mézet. Tízkor felkeltem, tizenegyig dolgoztam. (…) (Majd) beültem az autóba, elmentem a Szigetre, egy óra hosszat teniszeztem, majd tusoltam, úsztam és dögönyöztettem magam a szigeti uszodában. Útközben, hazafelé (…) felhörpintettem egy csésze mérges-erős feketekávét. Az ebéd könnyű volt és ízes; a szakácsnét, ha nem értette a dolgát, egy idő múltán kicseréltük. Ebéd után aludtam, majd dolgoztam ötig; akkor séta következett a Hűvösvölgyben vagy a Svábhegyen, séta után haza, átöltözni, mert este vendégek érkeztek vagy vendégségbe kellett menni. Éjfélre lehetőleg hazaértem. Egy órát olvastam még, az ágyban.”
Fröccsöző férfi ak 1934-ben (Forrás: Fortepan/Ráday Mihály)
A nemzet testének eledele
Márainak itthon a Várnegyedben a Mikó utcától nem messze, az Alagút utca és Attila út sarkán álló Philadelphia kávéház számított a törzshelyének. De gyakran megfordult a Lánchíd kávéházban, a London szálló éttermében és a Tabán vendéglőben is. A Márai-kutató Mészáros Tibor irodalomtörténész az író életét bemutató egyik tematikus estjén azt is megemlítette: „egy rejtettebb szelete az író életének”, de sok kiskocsmáról is tudunk, ahová szívesen járt Márai. Ezek közül a Mélypince volt a legmeghatározóbb az életében. A hely tulajdonosa ráérzett, hogyan kell a művészeket odacsábítania, egy vendégkönyvet vezetett, amiben Krúdy és Márai is már 1918-tól szerepelt, miközben a kocsma falára kiírta: „Politizálni tilos. Aki politizál, azt nem szolgáljuk ki!”
Az író még berlini egyetemi évei alatt kapott rá az italra, és itthon nagy boros hírében állt. A magyar irodalomban Hamvas Béla mellett talán még Márai tudott olyan választékosan filozofálgatni a borokról. A már említett esszéjében két fajtát magasztal az egekig: a rizlinget és a somlóit. „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban (…) A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság (…) olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni” – fejtegette írásában Márai. A somlóiról pedig úgy nyilatkozott: „Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.”
A polgári világ elillanása
Márai zsenialitását dicséri az uzsonnabor intézménye, amit az alkoholizmus ellen ajánl amolyan úri passzióként. Az 1942 október végén a Pesti Hírlap hasábjain Caliban álnéven megjelent írásában eme szokást így jellemzi: „Az uzsonnabort délután öttől fél hétig isszák, szabad levegőn, a kocsma kertjében, mely ilyenkor csaknem üres még. (…) Az uzsonna-bor soha nem lehet több, mint két kis fröccs. Éppen csak az íze és illata a bornak. Éppen csak az, ami jó a borból: a tűnődéshez szükséges kellék.” A bor Márainál rítus, nem pusztán ital. Többször hangsúlyozta, hogy számára a borhoz fűződő viszony – a társaság, a beszélgetés, a hely (kocsma, pince, diófa alatti asztal) – fontosabb, mint a mennyiség. Emellett kiválóan tudott viccelni is vele: „Kitűnő dolog nem inni bort. Csak egy jobb van, bort inni.”
Márai és Lola az író Kaland című darabjának 300. jubileumi előadása után rendezett 1940-es vacsorán (Forrás: Arcanum)
Az emigrációban – felesége minden igyekezete ellenére – Márai már a polgári világ elillanásáról értekezett. Úgy vélte, a nagy francia ínyenc elprolisodott, míg az Egyesült Államokban „sehol nem lehet egyetlen csésze tisztességes feketét inni. Bor nincs, s ami van, méregdrága”.
Címlapfotó: A Lánchíd kávéház népszerű hely volt, itt 1937-ben Szabó Lőrinc költő (balra) és társasága ül a teraszán (Forrás: Fortepan/Magyar Bálint)
Városi sétára olyan emberrel jó menni, aki figyel a részletekre, a város jelenkori, emberi arca éppen úgy megigézi, mint az utcarészletek, épületek szelleme, története. Az már csak hab a tortán, ha mindezekhez irodalmi, filmtörténeti asszociációkat is társít, így megannyi aspektusból ad sajátos lényeget a közterületnek, amelyben élünk.
A Budapest most című személyes hangú kötet írója szenvedélyes városjáró, életformája a felfedezés és a régmúlt felidézése, szólaljon meg az a történelemkönyvekből, a költészetből, vagy az általa jól ismert filmekből.
A Naphegy az otthona, de a Csepel-sziget is rabul ejti. Muszatics Péter – az Utazás Európa mélyére, a Bécs, Budapest, Hollywood szerzője – ilyen igénnyel szemlélődik, útjai során fáradhatatlanul keresi a letűnt korok és a jelen kapcsolódásait, hogy azok keveredésével esszenciát adjon a városról.
A szerző cikkcakkban halad a városban
Ő maga a műfajt esszéregénynek hívja, hiszen több szálon futó, cselekményekben és karakterekben gazdag leírást közöl legújabb könyvében a fővárosról. A Helikon gondozásában megjelent Budapest most című kötetet John Lukacs történész Budapest 1900 című szubjektív várostörténete inspirálta.
A bejárást a peremkerületekből kezdi, ahol azt fürkészi, vajon hol húzódik a városhatár. Egy filmstúdióból – ha már filmes szakemberrel is van dolgunk, – egész pontosan a fóti bázisról indulunk, azután az északi és a keleti peremkerületekből jutunk egyre beljebb a városba. Cikkcakkban haladunk: Csepel-sziget, a budai hegyek, a belváros, Újpest, majd Óbuda érintéseivel a Várnegyedbe jutunk.
Így érkezünk meg az I. kerületbe, a Naphegyre, ahol az író hosszú ideig élt, ma pedig itt van a második otthona. Innen nem szabad elköltözni – írja –, hiszen nincs átmenő forgalma, kőhajításnyira a belváros, és gyönyörű a rálátás a Várnegyed palotáira. Egymás után idézi meg Márait, Szerb Antalt, a régi Philadelphia kávézót és a Budai Színkört, összevetve jelenünk trendi vendéglátó egységeivel. Kíséri azok változásait, úgy is mint az odajárók színes és örökké változó forgatagát.
Muszaticsot a kisember éppen annyira érdekli, mint az egykorvolt költők sorai, amelyek úton-útfélen megszólítják. A hétköznapi szereplőkön és pillanatképeken keresztül a nagyváros kisvárosi arcát ragadja meg.
A Budapest most sokrétű és olvasmányos írás, amely nemcsak a képeslapokról visszaköszönő kiemelt látványosságokban szeret elmerülni, de a külső kerületeket is a város elengedhetetlen részeként kezeli.
Fontos mérföldkövéhez érkezett a vári turistabuszok közlekedésének ügye, ami azt is jelenti, hogy az ott rutinból közlekedők könnyen bajba kerülhetnek. Október 30-ától ugyanis – teszt jelleggel -, a Budapest Közút Zrt. terveinek megfelelően felcserélték a le- és felhajtók irányát a Dózsa György tér két oldalán. Ennek az is az oka, hogy a Palota útról érkező turistabuszok eddig csak kerülővel tudtak bejutni a Dózsa György téri parkolóba.
Érdemes odafigyelni arra, hogy mostantól a Duna felől az Attila úton közlekedő autósok már csak a szoborcsoport előtt elhaladva, egy hajtűkanyarral tudnak felkanyarodni a Palota út felé. A kerékpárosokra ugyanakkor más kanyarodási szabályok vonatkoznak, amelyeket külön táblák jeleznek. Számukra több lehetőség kínálkozik.
Az önkormányzat korábban forgalmi jelzőlámpák kihelyezését javasolta, de a Budapest Közút Zrt. akkor ezt elutasította. A fővárosi cég várakozásai szerint ez az egyszerűbb forgalmi rend is megfelelően kezeli majd az Attila út turistabuszok okozta forgalmi problémáját. A városvezetés a közútkezelőtől a buszok parkolási rendjének megfordítsát is kérte, annak érdekében, hogy végre megszűnjön a buszok tolatva parkolása miatti közlekedési káosz. (A hosszútávú tervekben egyébként a Dózsa György téri buszparkoló megszűntetése szerepel.)
Az új rendet egy nagyobb közlekedési koncepció részeként is teszteli a Közút. Budavár polgármestere szerint ha beválik, „az Attila út átmenő forgalmát tudjuk csillapítani és biztonságosabb gyalogos közlekedést biztosítani, amire már jövő tavasszal sor kerülhet. Ha a tervezett forgalmi rend bevezetése nem hozza meg a kívánt eredményeket, akkor itt jelzőlámpás csomópont kiépítésére kerülhet sor az I. kerületi önkormányzat beruházásában.”
A változással kapcsolatban kérdéseket küldtünk a Budapest Közútnak. Válaszukban azt közölték, hogy a Dózsa György téri forgalmirend-változással az elsődleges cél a tér észak-nyugati oldalán az Attila utat keresztező gyalogátkelőhely környezetében az egymással konfliktusban lévő forgalmi irányok számának csökkentése volt, és ezáltal a gyalogosok forgalombiztonságának növelése.
A turistabuszok az Attila út felől eddig sem haladhattak fel a Palota út felé a Dózsa György téren keresztül, ez a tilalom most sem változott. A behajtási engedéllyel rendelkező buszok a Hunyadi János úton keresztül hajthatnak be a Budai Vár területére, majd a Palota úton keresztül hagyják azt el. Azt is megjegyezték, hogy a forgalmirend-változástól nem várható a közúti forgalom növekedése a Dózsa György téren, csak a téren belüli utak forgalmi irányát fordították meg.
Idejárnak a környék színészei és az éjszakai életet kedvelő bohémek: a Falánk Faló harmincnyolc éve rendületlenül nyitva áll az esti és az éjszakai élet kedvelői előtt. A kulthely lelke Postásy Csaba tulajdonos, aki a Naphegyen nőtt fel és a vizes pincét legendás kultkocsmává varázsolta.
A rendszerváltás előtt néhány évvel, 1987-ben nyitotta meg Gellérthegy utcai kocsmaéttermét Postásy Csaba étteremtulajdonos, költő, eredeti végzettségére nézve fizikus, aki azóta megszakítás nélkül működteti a Falánk Falót. Rögtön a kezdetektől kultikus hellyé vált az étterem, hiszen színészek, művészek élték itt főként késő esti társasági életüket, köztük a nemrégiben meghalt Tordy Géza Kossuth-díjas színész a Nemzet Színésze. De a kilencvenes évek nagyformátumú, fiatalon elhunyt színészei, Ternyák Zoltán és Balkay Géza is itt találkozgattak, amikor naphegyi otthonukból lesétáltak. Gyerekkora óta a Gellérthegy utcában él Postásy Csaba, aki ma az underground kocsmákra emlékeztető Falánk Falót egész egyszerűen a nappalijának tartja. A világ minden tájáról érkeznek ide turisták, eleinte meglepődnek a hely személyes jellegén, az asztalra kihelyezett megannyi emléktárgyon, de a következő percben már rajonganak a kivételes hangulatért. „Ahogy én is vagyok a költészetemben és mindenben, őszinte vagyok és szeretik”– fogalmazott.
Postásy Csaba közel negyven éve üzemelteti a vendéglátóhelyet Fotó: Tóth Tibor
Hogy miért lett fizikusból vendéglátós? „Tizéves KFKI-s tagság után kevesebbet kerestem, mint akkoriban egy kezdő buszsofőr. Franciaországi ösztöndíjat kaptam a marseille-i munka után meghívtak New Yorkba, a Columbia Egyetemre két évre, de oda már nem engedett ki a kommunista hatalom. Én pedig nem akartam disszidálni, elhagyni a hazámat, így aztán úgy gondoltam, ha nem lehetek elismert fi zikus, akkor gazdag leszek. A Rubik-kocka őrület után két logikai játékomra szabadalmat kaptam. Húszezer darabot eladtunk, amely után úgy döntöttem, hogy az utcában, ahol születtem, egy vizes, korábban raktárnak használt pincéből gyorséttermet csinálok. Autentikus kulthely lett, azt gondolom, rengeteg színész, újságíró és művész jár ide a kezdetektől.
A Falánk Faló az utóbbi években elsősorban kocsma Fotó:Tóth Tibor
A Színház- és Filmművészeti Egyetem közelsége miatt a színészhallgatók ismét megtalálták a környék egyetlen éjszakai helyét. Ma a környéken nincs más vendéglő, amely hajnal háromig nyitva tartana, ezt még a jegyző engedélyezte huszonöt éve. A teraszt, amelyről
sajátos szögből látni a Krisztina teret, este tízig lehet élvezni. Többször megfordul itt Szentgyörgyi Bálint, a Besúgó rendezője, filmjének hősét alakító Patkós Marci, és velük tart időnként ifj. Vidnyánszky Attila is. A Falánk Faló a kilencvenes éveket idézi, Radio Csabi Checker név alatt folyamatosan az ezredforduló előtti évtizedek zenéi szólnak: közel háromezer számot tart műsoron a művész, és majdnem 30 ezren követik a neten. „Szerintem a kilencvenes években értek véget a jó zenék. Talán összefüggésben van a fiatalok pörgős életével, hogy a lassabb és dallamosabb számok nem élik ma a fénykorukat.” A rendszerváltás körül indulók közül a Francesco pizzéria és a Falánk Faló voltak a környék kedvencei, mára csak Postásy sörözője maradt meg eredeti formájában, a változás annyi, hogy a melegkonyha helyett a vendégek a kocsma melegét élvezik.
A hat kerületi középiskolából négy is fel tudott kerülni a HVG által évente készített középiskolai rangsorába. A frissen közölt idei, 2026-ra szóló országos rangsorolásban dobogós helyen végzett a Toldy Ferenc Gimnázium, a 2024-es felmérés 8. helyezettje most az előkelő 3. helyet szerezte meg. A két éve a 36. pozíciót elfoglaló Szilágyi Erzsébet Gimnázium viszont most a 45. helyre került.
A kerületben három katolikus gimnázium működik, közülük kettő is szerepel a százas listán. Ezek a Toldyval pont szemközt található Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Katolikus Gimnázium (85.), illetve Krisztina körúti Szent Gellért Katolikus Gimnázium (96).
Két éve még csak két I. kerületi gimnázium került be az ország száz legjobb középiskolája közé. A HVG 2023-as, 2024-re szóló középiskolai rangsorban a Toldy a 8., a Szilágyi a 36. helyre futott be.
Tavaly pedig már így alakult a rangsor: a Toldy a 27., a Szilágyi az 53., a Kórusiskola a 81., a Szent Gellért pedig a 84. volt.
Gratulálunk az intézmények pedagógusainak, és az iskolák teljes közösségének!
Márai Sándor 1956-os naplói és publicisztikái hazaszeretetről, bátorságról és felelősségről tanúskodnak. A forradalom idején, már a száműzetésben írt emlékirataiban és rádióbeszédeiben tárgyilagossággal rögzítette a történelmi pillanatot, de mögötte ott volt a személyes fájdalom, a hit és a szabadság ügyének ereje. Márai egyszerre tudósított a világ eseményeiről és emelt ki emberi sorsokat. Írásai jellegzetesen esszészerűek világos logikával, ugyanakkor tagoltak, olvasmányosak – ahogy az Máraitól elvárható.
Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek – írta naplójában Márai Sándor. E tömör meg- jegyzésében pedig benne volt 1956 minden tragédiája. Egyszerre fejezi ki a forradalom hirtelen kitörésének és a látszólagos kilátástalanságnak a kettősségét. Az író november 7-én érkezett meg Amerikából Münchenbe, de addigra a nemzet sorsa már megpecsételődött. Három nappal később már menekülteket idézett emlékirataiban. „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, vasfüggöny… Mindenki jött-ment, ahogy
akart. November 3-ig ez így volt… Ám most már késő, ha akarnak is jönni… Reméltünk fegyveres segítséget… De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen” – olvashatjuk feljegyzésében.
Márai 1956-tal foglalkozó munkái egységes képet mutatnak. Stílusukat tekintve – legyen szó naplórészletről, rádiós jegyzetről vagy versről – közös bennük a magas fokú érzelmi fegyelmezettség és az értelmiségi távolságtartás. Az író ritkán használt heves szófordulatokat; az igazság kimondására törekedett, ami azonban nem volt szenvedélymentes. Írásai rendkívül személyesek, egyúttal univerzálisak. Érdekességük és értékük abban rejlik, hogy az újságíró, a riporter krónikás attitűdjével és empátiájával jegyzi le sorstársainak elbeszéléseit. München és Nápoly között ingázott a szomorú novemberben. „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni” – mesélte neki egy magyar menekült egy viharos repülőúton.
A legnagyobb tragédiákat idézi a november 15-én Nápolyban lejegyzett jelenet. Egy templomban az ott összegyűlt menekültek azt kiáltozzák, „Ungheria, Ungheria!”, ami visszhangzott a Vezúv lábánál. A személyesen átélt szertartás nehéz légkörét megrázó jelzőkkel illusztrálta: a pap felüvöltött „mortificazione!” (megaláztatás!), majd mindenki lehajtotta a fejét, sokan tenyérrel elfedték az arcukat. Ez a drámai epizód jól példázza, hogy a forradalom bukását a „történelem tragikus pillanataként” élték meg.
Szovjet harckocsi halad át a Clark Ádám téren az 1956-os forradalom idején (Forrás: Tóth Tibor/Fortepan)
Szabad Európa, a hangos napló
Márai személyes ötvenhatja szempontjából a Szabad Európa Rádió fontos médium. A forradalom alatt és után is rendszeresen tudósított a New York-i stúdióból magyarul sugárzott műsorokban, ahol Vasárnapi Krónika címen hétről hétre elemző kommentárokat olvasott fel. Ezekben foglalkozott az október 23-át követő fellángolás és a szovjet megszállás témáival. Beszédei egyaránt tükrözték elkötelezett morális alapállását és európai perspektíváját.
Ahogy az Keczán Mariann 2006-ban írt cikkéből kiderül, Márai sokszor fejezte ki, hogy a szabadság emberi alapjog, és a világ szeme ránk szegeződik. Egy rádiós beszélgetésben így fogalmazott: „Minden embernek van joga a szabadsághoz. Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik, a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!” Morálisan elítélendő alapokra helyezte az el nem ítélt szovjet erőszakot: „A gyilkosság sohasem jogos, nem adhat alapot a győzelemre, különösen akkor nem, ha erőszakkal fordul az ember elemi létjoga ellen.” Ebből pedig az következik, hogy a szabadságharc véres leverése nem lehet igazságos győzelem. Ez az álláspont ellentétben állt a szovjet propaganda „hazaárulók megtorlása” retorikájával. Márai számára az igazság magasabbrendű volt: a magyar felkelők nem akartak háborút, csak szabad életet, így az ő sorsukat tragédiának kell tekinteni.
– A magyar forradalom sok tanulsággal szolgál. A világ megértette, hogy a szabadságról nemcsak olvasni lehet, hanem életet is lehet áldozni érte. A rab nemzetek megtudták, hogy van menekvés, s „a lánc, amellyel megbilincselték őket, a valóságban csak olyan erős, mint a leggyöngébb láncszeme” – összegzett egy kommentárjában.
Menekültek 1956-ban az osztrák határnál (Forrás: Kleyer Éva/Fortepan)
A nyugat finom kritikája
Márai a rádióban bírálta a nyugati nagyhatalmak közömbösségét, az Amerikát és Nagy-Britanniát jellemző halogatást. Korábbi naplóbejegyzését élőben is ismételgette: „pár napra visszanyerte Magyarország szabadságát, de a Nyugat megint magára hagyja”. Máskor az ENSZ-nek és az amerikai külügyminisztériumnak címzett kérdéseket tett föl: miért nem avatkoznak be, amikor gyerekeket is súlyosan elnyomnak? Rádióbeszédeiben azonban – mivel azok az angol-amerikai közvéleménynek is szóltak – kerülte a durva vádaskodást. Ugyanakkor világosan kifejtette, a nyugati tétlenség hozzájárult a forradalom leveréséhez, miután a nyugati vezetők a távolból még cselekedni sem mertek.
Mivel a szovjet propaganda azt harsogta, a Szabad Európa Rádió volt a forradalom „felhergelője”, Márai kommentárjaiban ennek hamisságát is kifejtette. „A Szabad Európa Rádió nemzetközi vádlott lesz, mint a forradalom, a vérontás kirobbantója. Ez persze éppen olyan propagandaszöveg, mint a korábbi szovjet hazugságok. A rádió messze nem volt olyan hatásos, hogy kirobbantson egy forradalmat. Ehhez a szovjet erőszak, Rákosi és Gerő kellett. De a rádiónak mégsem szabad elhallgatni” – húzta alá egy kommentárjában. Épp e nyugattal szembeni csalódás miatt nem költözött aztán vissza Európába.
’56-os menekültek a svájci Buchsban (Forrás: Fortepan/Comet Photo AG/Jack Metzger)
Fohász és tanulságok
Márai talán legszebb, 1956 tragédiáját megörökítő alkotása a Mennyből az angyal című verse. A mű jól ismert karácsonyi ének kezdősorával indul, de a tartalma hamar elrugaszkodik az áhítattól. Szövegében az „angyal” küldetése a villanásszerű csodáról értesíteni a föld lakóit. A „fagyos Budapestre” való sürgő kiáradás a vers romantikus „képzeletbeli” tereibe emeli a valós forradalmi helyzetet, és istenítélet-szerű szimbólummal telíti. A „harsogó csodának” a gesztusa a magyar nép szabadsággyertyájának felgyulladása. A vers egyszerre fájdalmas és őszinte reménydallam. A „Csendes éj” karácsonyi motívuma feloldja az iszonyú hangulatot azzal, hogy a szenvedő magyarokat – és a történelem nagy tragédiáit – a megváltás misztériumával kapcsolja össze. A sorok között pedig ott a gyász – a „harangok hallgatása” a halált idézi –, de a remény is.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni csendben Márai nem vágyott bosszúra, sokszor inkább együttérzést mutatott. Nem levezető frusztráltsággal írta meg a kudarcot, hanem tanulságokkal: méltósággal emlékezett a magyar áldozatokra, kiemelve a forradalom polgári tisztaságát, kritizálva a kommunisták és magyar emigráns szélsőjobb erőszakosságát. Összességében pedig arra hívta fel a világ figyelmét, hogy gondolkodjon el a történteken.
Kevés markánsabb példáját látjuk annak, hogy mekkora pusztítást végzett Budapest második világháborús ostroma, mint ami a krisztinavárosi Kosciuszko Tádé utcával történt. A Déli pályaudvartól egészen a Mészáros utcáig húzódó terület históriáját üszkös sebként szeli ketté a nagy világégés. Az utca 1948-ig a Koronaőr nevet viselte, miután a Mária Terézia által létrehozott koronaőrségnek 1830-ban itt alakítottak ki helyőrségi laktanyát a Mészáros utca sarkán álló Angolkisasszony rendházból. Előbb Kronwacht Gasse, majd 1874-től magyarosítva Koronaőr utca. Egy 1916-os lakcímjegyzék szerint a laktanya akkor újra iskolaként funkcionált, a feljegyzés szerint az „I. ker. községi polgári leányiskola” működött ott, a koronaőrök ugyanis felkerültek a Váralja utcába.
Egykor impozáns villák sorakoztak itt egymás után. Többek között itt állt a Lánchíd skót mérnökének, Clark Ádámnak a komfortos lakóháza is. Az épületbe – amit maga a jeles szakember tervezett – Clark már nem költözhetett be, mert 1866. június végén, 55 éves korában annak teljes elkészülte előtt ragadta el a tüdőbaj. A villát így az akkor mindössze 29 éves özvegye, Áldásy Mária és Clarkkal közös három gyermekük vehette birtokba.
A második világháború előtt az utcában lakott az Isztambulból származó szefárd zsidó Camhi család is. A perzsa szőnyegeket és cipőket áruló Avram Camhi és felesége, Vida Behar még a századfordulón érkezett Budapestre, majd 1933-ban költözött a 6. szám alatti épületbe. A házaspárnak két fia született, 1911-ben Sámuel, majd 1916-ban József. Előbbi 25 éves korában elhunyt. Az 1944-es német megszállás után az SS feldúlta otthonukat, és még az ostrom előtt megpróbálták letartóztatni az egész családot, akiknek sikerült elkerülniük a deportálást. A háború után, 1947-ben József, a felesége, Hirtenstein Veronika az Egyesült Államokba emigráltak az egy éves János fiúkkal – előbb New Yorkban, majd Floridában éltek. Avram és Vida Magyarországon maradt; Vida 1975-ben, Avram egy évvel később halt meg, utóbbi 95 éves volt már ekkor.
Budapest ostroma a Déli pályaudvar közelsége miatt letarolta a területet. A Clark villát 1945 januárjában érte komoly bombatalálat, ami oly mértékben romba döntötte, hogy a háborút követően le kellett bontani. Erre a sorsra jutott számos további épület, az egykori koronaőr laktanya is megsérült. A Camhi család Art deco stílusban épült lakóházának homlokzatán a golyónyomok még ma is látszanak. Megúszta viszont a nagyobb károkat az utcában álló tűzoltó laktanya. Az eredetileg istállót is magában foglaló eklektikus épületet 1891-ben emelték; az elmúlt 130 évben többször is korszerűsítették, a két szerállást háromra bővítették. A Kosciuszkó Tádé utca 5. szám alatt lévő épületben ma a Budavári Katasztrófavédelmi Őrs tűzoltói teljesítenek szolgálatot.
Az utcát 1948-ban keresztelték át és nevezték el a kalandos életű, lengyel származású Tadeusz Kościuszkóról (1746-1817). A nemzeti hősként tisztelt tábornok nemcsak saját hazáját akarta megmenteni az – 1795-re megvalósuló – orosz, porosz és osztrák bekebelezésétől, de az amerikai polgárháborúban is elévülhetetlen érdemeket szerzett.
Két esetben is intézkednie kellett szeptemberben a kerületi rendőröknek közszeméremsértés miatt egy idősebb férfivel szemben – tájékoztatta lapunkat az I. Kerületi Rendőrkapitányság. Az esetről Varga Dániel önkormányzati képviselő is beszámolt a közösségi oldalán. A nyilvános önkielégítést végző férfit első körben őrizetbe vették és bűnügyi felügyelet alá helyezték, ám mikor egy héttel később ugyanilyen cselekmény miatt ismét intézkedés alá vonták a Batthyány tér közelében, a bíróság elrendelte a letartóztatását, és kérvényezték, hogy kerüljön egy hónapra az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe. A férfi ellen volt és jelenleg is folyamatban van eljárás hasonló ügy miatt.
Kérdésünkre Barabás Csaba rendőr őrnagy elmondta, kevesebb atrocitásról kapnak bejelentést a Batthyány tér környékéről, mióta ott is fokozottabb ellenőrzéseket tartanak a Budavári Rendészettel közösen. Amennyiben egyébként valaki közszeméremsértő cselekményt észlel, a rendőrség arra kér mindenkit, hívja a 112-es segélyhívószámot.
