Az erdélyi családból származó Dr. Seibriger András élete sok más sorstársához hasonlóan a XX. század tükre. A marosvásárhelyi születésű sebész főorvos családja a trianoni döntés után menekült Pestre, évekig vagonban laktak sok magyar sorstársukhoz hasonlóan. Budapest ostroma már a Sziklakórházban találta, neve összeforrott a föld alatti intézményével. Rengetegen köszönhetik neki gyógyulásukat, a totalitárius rendszer azonban köszönet helyett félreállította.

Az 1910-es születésű András 29 évesen szerzett diplomát a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán. 1939-től a Szent István Kórház Sebészeti Osztályára nevezték ki, de hadba szólította a háború. Viszont 1944 márciusától már főorvos-helyettes a Sziklakórházban. Az egész életünk a Sziklakórházról szólt – mondja Seibriger Erzsébet, aki bár 1953-ban született, így személyes élményei nem lehetnek a kórház háború alatti működéséről, de édesapja rengeteget mesélt arról a korszakról. Sorsszerű, hogy vári lakásuk az Úri utcában éppen a Sziklakórház felett található, ablakai a kórház irányába néznek, itt élt a család az ostrom után kezdődően.

„Ha sétálni mentünk, azonnal megszólították, doktor úr, doktor úr, Bandikám… nem lehetett vele két métert menni, hogy ne akadjon bele valaki. Ha viszont lementünk a Várból, az veszélyes volt, mert hangosan szidta a rendszert. Mindent tudott a váriakról. Mesélte, kit mivel műtött meg, kinek hol és hogyan esett el a férje, kit nem tudott megmenteni, kit hozott ő a világra, mert hirtelen szülésznek is kellett lennie. Amikor a Sziklakórház körüli kutatások megkezdődtek, a történészek megkerestek, hogy mondjak neveket. De én kislány voltam, csak kevés névre emlékszem” – mondta vendéglátónk.

Utolsó menedék

Seibriger András a világháború alatt hiába mentette a sebesült civileket és katonákat, évekre eltiltották hivatása gyakorlásától. 1949-ig egyáltalán nem praktizálhatott, csak 1952-től dolgozhatott újra sebészként. A hatvanas években a Maros utcai rendelőben kapott állást. Az irányában tanúsított hála évtizedekig kísérte az orvost, és ő továbbra is folyamatosan szolgálta a Várban és a környékén lakókat. Sokszor Erzsébet feladata volt apja receptjeit a beteghez átvinni. Mint meséli, a világháborúban nemcsak sebesültek, de helyi családok is védelmet találtak a Sziklakórházban. Több tizenéves lányt maguk a vári családok küldtek le a szükségkórházba, hogy ápolóként dolgozzanak. Ezt csak megerősíteni tudja Varga Ákos történész és Rádi Gábor, a Sziklakórház műszaki és installációs vezetője, akik a múzeum részéről a Várnegyed stábját végigvezették a kórház folyosóin, termein. A rendkívül érdekes, különleges kiállításon lehetetlen szem elől téveszteni dr. Seibriger András, a Sziklakórház igazgató-helyettesének saját orvosi eszközeit, amelyek egészen megtöltenek egy nagy üveges szekrényt. Itt ollók, szikék, fecskendők, fiolák, gyógyszerek és egyéb sebészeti eszközök szép rendben sorakoznak egymás mellett. A kiállításon rengeteg viaszbábu teszi kézzelfoghatóbbá a föld alatti kórház mindennapjait, köztük ugyanúgy megtaláljuk a főorvos urat, mint Friedrich Born svájci diplomatát, a Nemzetközi Vöröskereszt delegáltját.

Seibriger doktor az 1945 februári kitörés idején sem volt hajlandó elhagyni betegeit, minden bizonnyal annak a levélnek az erejében bízott, amelyet Born állított ki számára. A diplomata aláírását feltüntető fényképes menlevelet sok más egyéb kordokumentummal együtt a család nagy becsben őrzi. – Édesapám mindent gyűjtött. Halála után a kamránkban rengeteg orvosi eszközt találtunk, amit aztán a Sziklakórháznak adományoztunk – mondta Erzsébet.

Elmaradt disszidálás

Seibriger András 1956 őszén is a föld alatti kórházban szolgált. Erzsébet a testvérével és édesanyjukkal már október 24-én lementek ide, és ott tartózkodtak egész novemberben. A megtorlás elől aztán sokan távoztak a Várból. A Seibriger család is összepakolt, elindult, de az orvos az első sarkon letette a bőröndjét, és azt mondta: „Én nem bírok elmenni. Gladyském, menj a két gyerekkel, de én maradok” – idézi Erzsébet a családi legendárium ide vonatkozó epizódját. A család végül nem szakadt ketté, itthon maradt, nem így sok más család a Várból. „Később többször voltam Bécsben az Esterházy család meghívására, voltam az Edelsheim családnál is” – villantja fel szülei egykori kapcsolatrendszerét, hozzátéve, hogy édesanyja többször is felemlegette férjének a disszidálás elmaradását.

Hogy Erzsébet életét máig menynyire meghatározza a Sziklakórház, arra egy kedves és érdekes példát mond. Pont ugyanolyan fekete spánielje van, mint édesapjának volt. Miután megvette, és a Vár utcáin sétáltatta, többen édesapja kutyájának nevét kiáltották. – A fekete spániel nem volt tudatos, sokkal inkább tudatalatti választás – mondja, hozzátéve, hogy sokszor megállítják a vár utcáin a helyiek, és
felidézik édesapja alakját.

A föld alatti objektum

A Sziklakórház két szakemberének köszönhetően stábunknak egészen egyedi utazásban lehetett része. Az eltévedés itt szinte biztosra vehető szakavatott idegenvezető nélkül, hiszen egy kanyargós bunkerrendszerben gyalogol a látogató. A háborús készülődés idején folyosókkal összekötött szobákban és kisebb-nagyobb termekben kellett elhelyezni egy kórház minden funkcióját a konyhától a műtőkön át a kórtermekig. Ám akad valami, ami nagyon is ismerős lehet mindenkinek: a termek, szobák bejárata felett vagy mellett a feliratok betűtípusát még a mai napig több egészségügyi intézményünkben is viszontláthatjuk. A kiállításon átélhetjük, milyen lehetett a sérültek ellátása, bekukkanthatunk a kötözőbe, a műtőbe, láthatjuk a korabeli eszközöket, mint például altatógépeket, műtőlámpát.

A Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház 1944-ben nyílt meg, eredetileg 60 fő befogadására volt képes. Ezt később 120 főre bővítették, majd a szomszédos barlangtermekbe ágyakat telepítve már 200 sebesültet is el tudtak helyezni. Ám az 1944-45-ös ostrom alatt 500-600 fő is szorongott falai között. Itt dolgozott Horthy Istvánné özv. Edelsheim-Gyulai Ilona, a Magyar Vöröskereszt ápolónője is. A kórházban civileket és katonákat is elláttak. Az intézményben a háború után egy ideig oltóanyaggyár működött, az ötvenes években kibővítették és a hidegháborús készülődés jegyében atombiztossá tették. A 2008-ban megnyílt Sziklakórház Múzeum a létesítmény minden korszakát izgalmasan, átélhető módon mutatja be, a gépészeti helyiségbe lépve a látogató ugyanazt az olajszagot érezheti, mint az a gépész, aki az áramfejlesztők dízelmotorjait anno működtette.

(A cikk megjelent a Várnegyed 2025/12. számában.)

Nem volt épp veszélytelen kisgyermekkora az akadémikus, orvosprofesszor Sótonyi Péternek, akivel Ostrom80 című sorozatunk részeként – rendhagyó módon – a főváros világháborús kataklizmájának közvetlen előzményeit és az orosz megszállás legelső időszakának történéseit idéztük fel személyes sorsának alakulása tükrében.

Igazi polgárcsalád volt az övék. Édesapja hadapródiskolát végzett Ausztriában, majd a grazi egyetem elvégzése után kémikus lett, és alumínium-ötvözetek kémiájával foglalkozott. Munkahelyi főnöke, a Nobel-díjas Fritz (Friderik) Pregl először Svédországba küldte három évre, ahol kikísérletezett egy kedvező súrlódási tulajdonságokkal rendelkező ötvözetet. Ausztriába visszatérve, Grazban megismerkedett későbbi (osztrák származású) feleségével, majd a házasságkötés után, de még az Anschluss-t megelőzően újabb feladatot kapott. Úgy került a házaspár Magyarországra, hogy Sótonyi Péter édesapját főnöke a Weiss Manfréd Művekbe küldte (mely 1939-re már a második legnagyobb fegyvergyár volt Közép-Európában), mivel tudta, hogy szaktudása a repülőgépmotorok dugattyúinak fejlesztésében jól hasznosítható. A háborús készülődés idején ugyanis Kőbányán, pincékben fejlesztették, és Csepelen gyártották  a motorokat a zuhanóbombázó Stukákhoz (Sturzkampfflugzeug). A Sótonyi család akkoriban vásárolta meg a Krisztinavárosban, a Mészáros utca elején a nagypolgári, hatszobás lakást is, ahová 1938-ban Péter született. 

Bekopog a történelem

Itt érte őket 1944 végén az orosz invázió is. Gyerekfejjel is jól emlékszik a német tankok bejövetelére az Andrássy úton. Amikor édesapja arról értesült, hogy néhány napon belül Budapest körül bezárul az ostromgyűrű, autón a nagyszülőkhöz Ausztriába menekültek. Bár a nyilasok az utolsó pillanatig igyekeztek minden hadra fogható magyar férfit besorozni, a Sótonyi családnak védelmet jelentett, hogy mindkét szülő osztrák állampolgár volt. Budapest ostroma idején a hozzátartozók Bregenz melletti nyaralójában, a svájci határ közelében, a hegyek között vészelték át Magyarország fővárosának ostromát. Miután a németek kapituláltak, Ausztriát a szövetségesek négy megszállási övezetre osztották. Édesapja öt nyelven beszélt, így több forrásból is kapott híreket Budapestről. Egy amerikai ezredes arról tájékoztatta, hogy a megkötött fegyverszüneti egyezmény alapján nincs mitől tartaniuk; ahogy Ausztriából, úgy Magyarországról is rövid időn belül kivonulnak az ideiglenesen ott tartózkodó csapatok. Ennek ismeretében tértek haza Budapestre. (A „gyors” kivonulás nyugati szomszédunk esetében is csak 1955 októberében következett be, nálunk pedig 1991 nyarán.) A család osztrák és magyar ága akkor szakadt végleg ketté, amikor 1952-ben teljesen kiépült a két ország közti műszaki határzár. 

Orosz megszállás, elcsatolt lakás

Megérkezésüket követően édesapját már a határon letartóztatták arra hivatkozva, hogy kiszolgálta a német birodalmat. Állásvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték. Pest megyében volt egy gyűjtőtábor a persona non grata személyek számára, ide vitték őt is. A helyszínen nem sokkal később megjelent két – németül jól beszélő – orosz katonatiszt, és felszólították, hogy kövesse őket. Már a végzetére készült, ám az utazás kedvező irányt vett. Abba a gyárba vitték, ahol korábban is dolgozott. „Mostantól kezdve maga lesz ennek a főmérnöke, és gyártják tovább jóvátételbe a szovjeteknek a dugattyúkat. Egészen 1956-ig így semmi bántódása nem esett.” – emlékszik vissza Sótonyi Péter.

A hazatéréskor azzal szembesültek, hogy a lakásukat feltörték és átkutatták. A romos állapotok ellenére azonban mind a hat szoba lakható maradt. Később a kitelepítések idején őket is internálni akarta az államhatalom, s csak a sors furcsa fintorának köszönhetik, hogy maradhattak: az orosz katonai parancsnokság jelezte, hogy a Sótonyi család marad, mivel az apa munkája pótolhatatlan. Ez azonban önmagában nem jelentett könnyű életet. Négy szobát leválasztottak a lakásukból, ahová egy Államvédelmi Hatóságnál dolgozó férfit, feleségét és fiát költöztették be. 

Roncstelep

A Vérmezőt a katonaság lezárta, mert ide gyűjtötték a várból és a környékről a szétlőtt harckocsikat, tankokat, ágyúkat, a Déli pályaudvarnál kilőtt mozdonyokat és a lezuhant repülőgépek roncsait is. Gyerekszemmel nézve egy ugyancsak groteszk, de nagyon is valóságos hadtörténeti kiállításnak tűnt – idézte fel emlékeit. A lebombázott épületekből megmaradt sittet is ide hordták, a Vérmezőt ma is vékony földréteg választja csak el az alatta lévő sitt feltöltéstől. A Várba is gyakran fellátogattak a bátyjával, ahol a falhoz állított és lángszóróval elpusztított katonák sziluettje még jól kivehető volt az épületek oldalain. „Itt szörnyű dolgok voltak akkor.” 

Bár anyanyelve német volt (a szülők német antipátiájuk miatt következetesen osztrák nyelvként hivatkozták bécsi dialektusukat) hatéves korára megtanult magyarul. A szétlőtt Krisztina téri általános iskolába íratták be, melyet a Farkas Edith nevével fémjelzett Szociális Missziós Társulat szerzetes nővérei működtettek, miközben a Budapesti Orvostudományi Egyetemhez tartozó kórházakban ápolói szerepet vállaltak. A mai Színháztörténeti Múzeum épületében éltek, és már Budapest ostroma előtt berendeztek egy kórházat, ahol magyar, német, később pedig orosz sebesülteket is elláttak. Az épület mögötti fás, ligetes területen temették el azokat a betegeket, akik a kezelés ellenére belehaltak sérülésükbe. Az említett általános iskolát a svéd vöröskereszt is támogatta, nekik köszönhetően kaptak minden nap ebédet. Több osztálytársa is a városban maradt Budapest ostromakor, s bár akkor természetesnek tűnt, hogy egyikük a szemét, másikuk a lábát veszítette el, azért jól jelzi, milyen tragikus hatást gyakorolt a harc a civil lakosságra is. 

Nyitókép: Krisztinaváros romos épületei a budai Várból nézve. Előtérben a Werbőczy István (később Petőfi Sándor) Gimnázium romos épülete.

Megjelent a Várnegyed XXX. évf. 11. számában.