Kisgyerekkora óta érdekelte a rajzolás, a szobrászkodás, de nemcsak érdekelte, hanem ügyes is volt ezekben, és mindig valami bütyköléssel volt elfoglalva. Szülei is látták, hogy valami kézműves mesterség jól állna neki. Aztán édesapja döntött arról, hogy ebből a gyerekből bizony ötvös lesz: egy katonatársa oktató volt az Iparművészeti Főiskolán, őt kereste meg azzal, mit javasol. Lant Gábor így az általános iskola után 1986-ban az Állami Pénzverő tanműhelyében találta magát. Itt végzett ötvös-aranyművesként, itt is kezdte a pályát tanulmányi szerződéssel, majd következett a katonaság.
Miután leszerelt, már egy új világ várta, Pesterzsébeten egy magán ékszerboltban kezdte a pályát. Saját céget 1995-ben alapított, akkor a bérmunka érte meg, hát ékszerboltok számára gyártott tárgyakat. 1999-ben Szentendrén próbált először szerencsét saját üzlettel. Akkor találta ki a titokzatosan hangzó Elaente cégnevet is, amely nem más, mint családnevének kibetűzése. Krisztinavárosi üzletét 2022-ben nyitotta. Mint mondja, ebben a szakmában nem lehet hagyományos értelemben visszatérő vendégről beszélni, mert az egyedi ékszerért nem úgy ugrunk le, mint kifliért.
A vevők és a környék
„Ha valaki élelmiszerboltot nyit, és hat hónap alatt nem látszik, hogy működőképes, akkor azt érdemes átgondolni. Ebben a szakmában viszont ennyi idő nagyon-nagyon kevés, a visszatérő vendégre éveket kell várni… De úgy érzem, könnyen kapcsolatot tudok teremteni az emberekkel, kedvelnek, és visszajárnak.”
A helyszínválasztásra sincs panasza Gábornak, de elárulta, hogy azért van személyes indíték is mögötte. Kiskamasz korában a II. kerületből járt át Pestre az ötvösiskolába, majd a Népligetnél az (egykori) pénzverdébe. Hazafelé gyakran bebarangolták a Naphegyet, a Tabánt, a Várat, ezért hozzánőtt a környék. Azt mondja, ha megint helyiséget kellene keresnie, újra itt telepedne meg.
Mi újság a piacon?
Az ékszergyártásban is léteznek természetesen nagyvállalatok, és így tömegtermelés is, de Gábor maradt a kaptafánál, ha lehet így fogalmazni, tehát minden nap beül a pult mögötti műhelysarokba, és az éppen soron lévő megrendelésen dolgozik. Egy kis ékszerkészítőnek nem kell követnie a trendeket, az igényekre így is rá lehet jönni, mert maguk a vevők mondják el.
„A saját ötlettel érkező vevő fejéből úgy kell kiszedni az információt, hogy aztán az ékszer legjobban hasonlítson az elképzeléséhez. Vagyis minél pontosabb instrukciók mentén kell munkához fogni, mert ebben a szakmában a termék utólagos átszabása igencsak költséges” – avat be minket a költséghatékonyság alapjaiba. A pultban persze találunk sokmindent a konzumer vonalból is, köves gyűrűket, medálokat. De amit Gábor egyedi védjegyként mutat meg, az a kerékpáros vonal. Aki ennek a sportnak a szerelmese, akár egy apró ezüst biciklit is a nyakába akaszthat. “Volt rá elképzelésem, hogy az összes sportág számára készítek ékszert, de erre sosincs idő” – mutat rá ezzel arra, hogy mindennap várja a munkapad, mindig készül valami a kezei között.
Na de mikor jön el az elkerülhetetlen találkozás az ékszerésszel az egyszeri vevő részéről? Természetesen, ha eljegyzésre, esküvőre kerül a sor. Mint Gábor mondja, a karikagyűrű esetében százból 97 esetben a nő dönti el, hogy milyen legyen, ezt hosszú évek megfigyeléseiből szűrte le. De évente egyszer az is előfordul, hogy valaki azzal ront be, hogy most, azonnal kell a karikagyűrű. – Ilyenkor elcsodálkozom, hogy vajon azért kell, nehogy hirtelen nemet mondjon a másik? De hát nálam nincs minden formából minden méret… Így aztán ezek a vevők továbbállnak.
Mi lapul a fiók alján?
A beszélgetés egy pontján elkerülhetetlenül az arany egekbe szökött árára terelődött a szó. Ez természetesen a vevők pénztárcáját közvetlenül érintő tényező, így aztán a megrendelők eljegyzési vagy karikagyűrű vásárlása idején egyre több, otthonról hozott arany-alapanyagot tesznek a mester asztalára. “Csak tavaly 65 százalékkal emelkedett az arany ára. Egy átlagos karikagyűrű-pár ára most már tényleg az elviselhetetlen tartományba kúszott.” – és itt egy hat számjegyű összeget említ Gábor, amely a félmillió forinthoz áll közel, de felülről.
“Ilyenkor mindig elmondom, hogy mi teljesen zöldek vagyunk, mivel az arany szinte teljes mértékben anyagveszteség nélkül felhasználható… Tessék hazamenni, kérni a nagymamától régi láncot, gyűrűt, csecsebecsét, hogy támogassa meg a fiatalokat. És ilyenkor olyan mennyiségű arany szokott előkerülni, hogy sokszor még a munkadíjat is fedezi! – mondja derülten.
A nemesfém drágulása persze kényszerlépésekre késztette az ékszerészeket is, így előtérbe kerültek a helyettesítő fémek, úgy mint a titán, a nemesacél. “Én ezekkel nem foglalkozom. nemcsak azért, mert nem tartom méltónak a kézműves szakmához, de az ebből készült ékszerek mégiscsak ipari termékek. Aki erre vágyik, vegye meg készen” – mondja ki a verdiktet Gábor. Sajnos az áremelkedés azt is magával hozta, hogy egy kisebb ezüstlánc javítási költsége közelíti az új árát, így nem mindig érdemes őrizgetni a láncot, ilyenkor megfontolható egy új megvásárlása. Akárhogy is, egy ékszer örök, de legalábbis generációkat összekötő darab, még akkor is, ha új formában kel életre.
A cikk megjelent a Várnegyed XXXI./5. számában. Fotó: Tóth Tibor
