Március 27-től látogatható a Budára költöztem címet viselő Márai Sándor emlékkiállítás. Nagy adósságot törleszt ezzel az író felé az önkormányzat, és lehet mondani, Magyarország is, hiszen eddig csak külföldön, szülővárosában, Kassán létezett tárlat, amely a 20. századi magyar emigráció nagy alakjának állít emléket. Mészáros Tibor irodalomtörténész, a hagyaték gondozója nagy munka végére ért, nevéhez fűződik a kiállítás koncepciójának kidolgozása.
Ön a Márai hagyaték gondozója. A levelekből, könyvekből álló küldeményt a torontói Vörösváry Kiadó juttatta el Magyarországra 1997-ben, aztán 2005-ben megérkezett a naplókézirat, majd a Szabad Európa Rádiónak küldött jegyzetei. Tudunk-e már mindent Márairól?
Hogy ennyi lenne a teljes hagyaték, arra nem tudok válaszolni, mert nem tudjuk, hogy a kiadó mindent elküldött-e. De ami a kezünkben van, azt listáztam, feldolgoztam, kiállításokon, kiadványokon keresztül közzé is tettük. Eddig két képeskönyv, egy eredeti hangfelvételeket tartalmazó CD, több monográfia is készült, és egy kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban az író születésének 100. évfordulóján. Ez aztán tucatnyi országban, több mint 30 helyszínen megfordult. Készült egy dokumentumfilm is, amelyben addig ismeretlen dokumentumokat közöltünk. Márai teljes naplója szintén megjelent. Célom a feldolgozással mindvégig az volt, hogy amivel rendelkezünk, az váljon közkinccsé. Ami hiányérzetünk lehet, az az, hogy a Szabad Európa Rádiónak küldött jegyzetei közül nem minden jelent meg, kiadatlan például az 1956 és 1967 közötti időszak.
Honnan bukkanhat elő még hagyaték-részlet, dedikált könyv?
A hagyaték Torontóból érkezett, tehát csak onnét jöhet már, ha maradt kint bármi is. Azt pedig egyáltalán nem tudjuk, hogy magánszemélyként ki mit őriz Máraitól…
Márai a hatvanas évek végétől küldte írásait Csonka Emilnek, az Új Európa magyar nyelvű müncheni külpolitikai magazin főszerkesztőjének. Az ő hagyatékából is megtudható valami?
Igen, az ő hagyatékában is van néhány Márai-levél. De ugyanilyen fontos például barátjával, Óváry Zoltánnal való levelezése is. Ebből a kétszáznál több levélből olyan adatokat tudhatunk meg róla, ami új megvilágításba helyezi őt. A hagyatékban nyolc doboznyi levél található, ezek nagy része neki írott, és egy doboznyi az, amit Márai írt; ez azért lehetséges, mert írógéppel, sokszor indigó használatával írt. De olyan is előfordul, mint évekkel ezelőtt a Krisztina Antikváriumban, hogy felbukkant egy nagyon szép Márai-levélegyüttes. Azt akkor sajnos a Petőfi Irodalmi Múzeum nem tudta megvásárolni. Ez egyébként a Nyugattal folytatott levelezést tartalmazta, és kiderült belőle, hogy nagyon ellentmondásos viszonyt ápolt a híres irodalmi lappal.
Márai személyisége jól kibontható műveiből és hagyatékából. De mi az, amit még mindig nem tudunk róla?
Személyes véleményem szerint nem lesz olyan, hogy valakiről mindent megtudunk. Elég itt Márainak egy bizonyos színésznővel való kapcsolatára hivatkoznunk. A készülő kiállításon látható lesz egy általa Dergán Blanka Németországban élő magyar színésznőnek dedikált könyv, méghozzá egy Kámaszútra kiadás 1921-ből. Döntő találkozása Lolával, későbbi feleségével 1922-ben történt, Berlinben… Tehát mindig kiderül valami. A monográfiám szövegének lezárásakor tudtam meg azt is, hogy Márai a negyvenes években valamilyen módon kapcsolódott a svédországi titkosszolgálathoz, pontosabban a stockholmi angol hírszerző kirendeltséghez. Hogy aztán ez konkrétan milyen tevékenységet jelent, nem tudjuk.
Márai 1948 és 1989 között emigrációban élt, legnagyobb részt Amerikában. Ott hogyan ápolják emlékét?
1952–1967 között New Yorkban élt, itt tudomásom szerint nincs semmilyen emlék. San Diegóban a Magyar Házban Csikai Mártának az íróról készített plakettje látható, de a helyi magyarok 2009-ben és 2019-ben konferenciával, irodalmi előadással is megemlékeztek a város egykori lakójáról.
Halálának híre 1989-ben hogyan jelent meg a korabeli magyar sajtóban?
Öngyilkosságának idején az amerikai magyar körökben és a sajtóban is az terjedt el elsőként, hogy ez biztos baleset volt, mivel annyira felfoghatatlan és megemészthetetlen eseménynek számított. A halottkém jelentésében viszont az „öngyilkosság” kifejezés szerepel. A kinti és a hazai sajtóban is aztán egyre nagyobb teret kapott a hír. Emlékszem, épp olvasószolgálati ügyeletes voltam, amikor a kollégám azzal a hírrel jött az olvasóterembe, hogy a Szabad Európa Rádióban hallott a tragikus eseményről. Ezután már futótűz-szerűen terjedt a hír, egyre több megemlékező cikk jelent meg, aztán jöttek a konferenciák, emlékestek, de már a rendszerváltozás után. Sajnos, azt kell mondjam, Márai esetében is abba az általános hibába estünk, hogy csak halálában vagy közvetlenül halála előtt kezdjük becsülni az illetőt. Hiába kezdett mozgolódni 1987-88 tájékán az Írószövetség, az MTA, az OSZK, a művei kiadásának két akadálya is volt: ő maga és Aczél György kultúrpolitikája.
Mikor jött el a Márai-reneszánsz?
Egyértelműen 1990, művei kiadásának kezdete tekinthető ennek. Innentől kezdve hihetetlen mennyiségben adták el köteteit. Aztán a nemzetközi siker 1998-ban, amikor az olaszok kiadták A gyertyák csonkig égnek című művét. Abban az évben minden hónapban újra kellett nyomni a könyvet. Márai ma 35 nyelven olvasható; Varsóban most jelenik meg a Csutora, ami Márai 40. műve lengyelül.
Nemcsak a most a kerületben nyíló Márai-kiállítás, hanem a kassai emlékmúzeum létrehozása is a nevéhez fűződik. Ott mi volt a koncepció, miből dolgoztak?
Egykori lakásukat 2017-ben megvette a magyar állam, és a Csemadok kezelésébe adta, aztán a PIM-et kérték fel szakmai tanácsadásra azzal a céllal, hogy ott kiállítás nyíljon. A helyszín a lehető legautentikusabb, hiszen a Grosschmid család egykori lakásában van a tárlat. Ide belépve például egy korabeli térkép alapján készült szőnyegen járva az egykori Kassán sétálhat a látogató, és megismerkedhet az íróval, a családdal. Márai unokaöccsének lánya, Jáky Judit és a Jáky család olyan bútorokat bocsátott rendelkezésre, melyek egykor a család tulajdonában voltak, a könyvszekrénybe pedig azokat a köteteket szereztük be, amelyeket az Egy polgár vallomásai című művében felsorol.
A budai Márai kiállítás mindehhez képest milyen újdonságot tartogat?
Ez egészen más lesz, de aki a kassai kiállítást látta, az nyilván ahhoz fogja hasonlítani ezt a tárlatot. Amellett, hogy az írói életút, az életmű, a világsiker dokumentumokon, fotókon, tárgyakon keresztül mind megjelenik, az egyes szobákat megpróbáltuk Márai életén keresztül az emberi identitás fontos csomópontjaihoz kötni. Így a család, a szülőhely, az értékrend, és a hivatás fogalmain keresztül a látogató Máraitól iránymutatást kaphat saját életére nézve is. A koncepció másik pillére, hogy különleges, eddig nem látott, újdonságnak számító fotókat, kordokumentumokat mutatunk be, mint például a már említett színésznőnek dedikált könyv, vagy az Egy polgár vallomásai című könyv első kiadása, és annak is az író által szüleinek dedikált példánya.
Mit tesz hozzá a tárlathoz az, hogy épp a Tabánba érkezik a Budára költöztem című kiállítás?
Márai közel két évtizedig lakott Budán, az életműve gerincét itt alkotja meg, ezért két terem is a környékkel foglalkozik. Olyan archív filmeket kerestem, amelyeken megelevenedik a korabeli Tabán, a Krisztinaváros. De láthatjuk majd az eddig csak fotókról ismert íróasztalt, amelynél Márai alkotott. Az életút mellett az életforma is hangsúlyt kap, azok a színterek, ahol Máraiék léteztek: a kiskocsma, a kávéház, a fürdő. Lapozó formájában látható lesz az egykori híres kocsma, a Mélypince vendégkönyvének néhány oldala is. Tehát a polgári gondolat mellett, amit Márai képviselt, a miliő is megjelenik és reményeim szerint valamennyire átélhető lesz a látogatók számára is. Természetesen lesznek csak a megnyitó után kiderülő meglepetések is a kiállításban. A tárgyak egy része a Petőfi Irodalmi Múzeumé, más részüket az önkormányzat vásárolta meg. A cím pedig többszörösen is szimbolikus, mert a kiállítással valóban Budára költözik vissza Márai. Másrészt egy író vendége lesz, egy előtte kétszáz évvel korábban élt íróról, Virág Benedekről elnevezett házban.
Annak, aki nem ismeri Márait, melyik művét ajánlja tőle?
Ez nehéz kérdés, mert személyfüggő. Könnyen rá lehetne vágni, hogy a Füves könyvet, amit mostanság sok ballagó diáknak beletesznek a tarisznyájába. De akik szeretik az igazán igényes irodalmat, azoknak azt javasolnám, hogy olvassák el az Egy polgár vallomásait, és a Föld, föld!…-et, mert itt a legszínvonalasabb Máraival ismerkedhetnek meg.
Az interjú megjelent a Várnegyed XXXI./4. számában.
