A dokumentáció és a manipuláció eszközét látta Márai a fényképekben.

Minden kornak olyan Michelangelója van, amilyet megérdemel. Ennek például Picasso – állapította meg kissé rezignáltan egy 1970-es évek eleji naplóbejegyzésében Márai Sándor. Az író igen kritikusan viszonyult a fotográfiához. Ahogy azt a Márai és a művészetek című tanulmányában Mészáros Tibor is megjegyzi, az író számára a század egyik csodája a megtévesztés, a meggyőzés és a befolyásolás eszköze. „A fotóval jobban lehet csalni, mint az írott szóval, mert közvetlenebb a hatása – aki látja, úgy érzi, hogy nem lehet vitatkozni vele, tökéletesen megbízható dokumentációt kap, mert hiszen ez a »valóság«, mely »nem hazudik«. A valóság persze hazudik, különösen, ha a valóság egyes darabkáit önkényesen ragasztják össze.” Márai 1931 februárjában az Ujság hasábjain megjelent gondolatai ma talán még aktuálisabbnak hatnak, mint amikor papírra vetette őket.

Az író ugyanakkor nemcsak a manipulációt, hanem a dokumentálás eszközét is látta a fotóban. Egy Szabad Európában elhangzott 1953-as krónikájában arról beszélt: „A történelmi arcképeket a mi korunkban nem a hivatalos udvari festők, hanem a fotóriporterek készítik. Ők ólálkodnak, érzékeny masinájukkal a történelem nyomában, megörökítik az elsőrendű szereplők önfeledt arckifejezéseit, rögzítik mozdulataikat.” Dokumentarista hajlamait jól illusztrálja a Dormándi Lászlóval közösen készített, Képeskönyv néven ismert Így történt! 1914−1930 fényképekben kötet, amelyben Márai válogatásában 700 fotó próbálta meg bemutatni a címben megjelölt időszakot. Az 1931-ben Németországban, Franciaországban és Olaszországban, egy évvel később Magyarországon megjelent munka osztatlan sikert aratott, ám a válogatás miatt számos éles kritikával is illeték.

Márainak mai szemmel is aktuálisnak tűnő megállapításai voltak hollywoodi sztárok, a filmipari csillogás tekintetében is. „A mozi elhatalmasodott a lelkek fölött: volt egy idő, mikor Greta Garbo legalább olyan spirituális hatalom volt Európában is, mint egy közepes hatalom államfője” – jegyezte meg 1939 szeptemberében a Pesti Hírlap hasábjain. A színésznő kimondottan a begyében lehetett, egy évvel később szintén a Pesti Hírlapban jó adag iróniával fűszerezve így írt róla: „Megtanultuk, hogy már nem látni soha a neves karmester társaságában, akivel egészen rangrejtve utazgatott Európában, – mindig csak két-három fényképész kísérhette a szerelmes párt, többet nem bírt el Garbo, mert irtózik a nyilvánosságtól!” E Rosszkedvű csillagok című írásának talán leggroteszkebb, mégis igen találó párhuzama, hogy párba állítja a hollywoodi pletykákat és az épp elharapódzó, totálissá váló második világháborút.

„De most szólt a háború. Csendesen szólt, de határozottan. Ezt mondta: »Elég volt.« … A háború félelmes és kegyetlen. A háború az emberi élet legnagyobb csapása. De valamilyen egészen szerény, egészen csendes, egészen kiszámíthatatlan tisztító hatással mégis végigsöpör e civilizáción, szörnyű áron, de annyit nyújt legalább, hogy nem kell megtudnom többé, mit eszik reggelire Greta Garbo? Nagy árat fizettünk ezért. Nem merem mondani, hogy megérte.”

Címlapfotó: Greta Garbo az 1932-es Grand Hotel című filmben (Fotó: Wikipedia/Screenland Magazine)

A cikk a Várnegyed 2026/3. számában jelent meg!

Egyeseknek „a polgár” csupa nagybetűvel, míg másoknak hideg, gőgös arisztokrata. Sokan csodálták, sokan irigykedtek rá. De mit láttak benne valójában azok, akik ismerték, akik olvasták a cikkeit, regényeit, vagy épp ideológiai lövészárkokból figyelték munkásságát?

Márai Sándor élete és életműve nem csupán könyvek sora, hanem egy életforma manifesztációja. A két világháború közötti Magyarországon ő volt az egyik ünnepelt sztárszerző, az irodalmi élet fejedelme, akit egyszerre csodáltak és irigyeltek. A harmincas években Márai ráadásul nem csak egyszerűen író, újságíró volt, hanem a közvéleményformáló értelmiségi egyik mintaképe. Megjelenése, eleganciája, távolságtartása legendásnak számított. Nagy példaképe, Kosztolányi Dezső pályakezdésekor dicsérte, kijelentve, hogy sok érzéke van a formához, melyet a mai nemzedéktől kapott örökül, ám csak később derül majd ki, milyen szerző lesz belőle.

Mélység és népszerűség

Szerb Antal, a korszak ismert irodalomtörténésze – az Utas és holdvilág és a Magyar irodalomtörténet szerzője – az, aki talán a legpontosabban fogta meg Márai kettősségét: a népszerűséget és a mélységet. Szerinte Márai az a ritka író, akit az ínyencek és a tömegek egyaránt olvasnak. Stílusa csiszolt, mégis élő, nyelve európai veretű magyar, olyan, mint egy tökéletesen szabott angol öltöny: nem lehet belekötni. Az 1937-ben megjelent Féltékenyek regényéről írt kritikájában Szerb arról írt, hogy Márai a „legkevésbé itthoni röghöz kötött, leginkább nyugatos írónk”, aki „monumentális vallomást tesz magyar volta mellett, ugyanakkor vallomást tesz, minden eddiginél erősebben, arról is, hogy örökre nyugathoz tartozik”. Szerinte megdöbbentő, hogy mennyire összetartozik minden, amit Márai alkot. Ugyanakkor a kortársak közül többen azt is érezték:

Márai tudatosan építi saját maga szobrát. Az 1933-as A szegények iskolája című regényéről Schöpflin Aladár műkritikus, akadémikus irodalomtörténész a Nyugatban összességében pozitívan fogalmazott: „Márai művészete elsősorban formai jellegű s ezt a könyvét egy formai gondolat szülte. Szeszélyből született könyvnek tűnik fel első pillanatra, de ez csak forma dolga, valójában komoly magva van: támadás az élet mai berendezése ellen. Költői, de nem elkésett ivadéka Swift Modest Proposal című írásának, amely sokkal borzalmasabb eszközöket ajánlott a maga kora szegényeinek érdekében.”

Botrány és szenzáció

Fontos állomás Márai életében az 1934-es Egy polgár vallomásai, ami a szerző ars poeticájakánt is értelmezhető. „A Polgár vallomásaival az utolsó pillanatban, kapuzárás előtt újra megindult a polgári irodalom Magyarországon” – írta a regényről Hevesi András a Nyugatban. A mű nem csupán irodalmi szenzáció volt, hanem társadalmi bomba is. Márai a könyvben meglehetősen nyersen írt gyermekkori tanárairól, különösen egy premontrei paptanáráról. A sértett, Stumpf György – akit fel lehetett ismerni a sorok között – személyiségi jogi pert indított az író ellen. Ennek végén Márait összesen 2000 pengős pénzbírságra ítélték, ami akkoriban óriási összegnek számított, ráadásul a későbbi kiadásokból ki kellett húznia a sértő részeket. Kassán a könyv valóságos pletykabányává vált. Az emberek nemcsak az esztétikumot keresték benne, hanem egymásra mutogattak az utcán, hogy kiről mintázta Márai a gőgös vagy züllött figurákat.

Kritika a szélsőjobb felől is érkezett. Stumfot védve Oláh György igen támadó hangvételű kritikát írt, amiben sok minden más mellett elmarasztalta az írót „freudizmusban, cinizmusban, felelőtlenségben és intellektuális nihilizmusban” való ábrázolása miatt.

Kodolányi János is komoly kritikával illette. Az 1941-es Esti beszélgetések kötetben megjelenő Sznobok című írásában többek között arról értekezik: „Van Budapesten egy bizonyos máraiizmus. Olyan ez, mint valami lassan, álmosan s mégis szívósan szitáló láthatatlan közeg. Az emberek igen nagy tömege, minden látszólagos mélabúja, szenvelgése, epekedése, kultúrbágyadozása ellenére kitűnően érzi magát benne. (…) Márai bizonyára különb a máraiizmusnál s főkép ebben a nyavalyában tetszelgő kritikusainál, de hogy ez a penetráns közeg egyáltalában van s ilyen fullasztóan nehezedik szellemi életünkre, mégis csak rajta kell számonkérnünk.”

Identitásőrzés az emigrációban

Márai viszonya az úgynevezett népi írókkal (Németh Lászlóval, Illyés Gyulával és köreikkel) sem volt felhőtlen. Utóbbiról például nem túl kendőzetlenül írta naplójában: „Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regöse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.” Azt ugyanakkor szintén megjegyezte: „Illyés az egyetlen, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit írásról és egy író élethez való viszonyáról tudni kell… vele tudnék beszélni.”

A második világháborút követő időszak törés Márai életében, ugyanis egyértelmű volt, hogy a berendezkedő kommunista hatalom és közvélemény kiveti magából. A kommunista propagandában meghatározó ideológus, Lukács György 1948-ban a Forum című marxista folyóiratban terjedelmes kritikát közölt Márai egyik regényéről, a Sértődöttekről. Ebben arról írt, a mű túl szubjektív, arisztokratikus, és nem képes a „valódi társadalmi realizmus” felmutatására. Ez a bírálat része volt annak a szélesebb sajtó- és kultúrpolitikai kampánynak, amely Márait „polgári, reakciós szerzőként” próbálta diszkreditálni. Maga Márai – aki nyilvánosan nem reagált – azt írta a naplójában: „A kommunisták irodalmi pápája, egy Lukács György nevű, Moszkvából hazatért esztéta, folyóiratukban lefejez – nagyon udvariasan, körülbelül mint a középkorban a hóhér: elébb letérdel és bocsánatot kér, aztán hatalmasat suhint bárdjával és elvágja nyakam.”

Az 1948 utáni emigrációs periódus Márai irodalmi megítélésének egyik legszerteágazóbb időszaka: nemcsak az emigráns magyar közegben, hanem tágabb, nemzetközi irodalmi diskurzusban is reagáltak a műveire. Egy nemzetközi tanulmány szerint Márai pályafutását és fogadtatását az emigrációs identitás, politikai visszautasítás és későbbi kanonizáció folyamata alakította, amelynek egyik meghatározó témája a meg nem értés, majd a későbbi újjáéledés. Emigráns irodalmi kontextusban mint „egyéni hang” és identitás-őrző figuraként kezelték, aki túllép a politikai hasonlatokon. Nemzetközi irodalmi recepcióban olyan szerzőként tartották számon, akinek életműve metaforája a haza elvesztésének és kultúra iránti ragaszkodásnak.

Címlapfotó: Járókelők a kassai Fő utcán 1928-ban. Az Egy polgár vallomásai alaposan felbolygatta a város életét (Fotó: Fortepan/Bónis József)

A cikk a Várnegyed 2026/2. számában jelent meg!