Nyolcvan felett is évi közel hatvan koncertet ad. Budaváron járt iskolába, itt talált rá a fél évszázadon át tartó szerelem, és innen indult el páratlan zenei karrierje is. Az idén 45 éves Szóljon hangosan az ének című slágerét mindenki ismeri. Budavár új díszpolgárával, Soltész Rezsővel a régi időkről, családról, karrierről és a zenésztársak emlékéről is beszélgettünk.
– Gratulálunk a díszpolgári címhez! Számított rá, hogy megkapja ezt az elismerést?
– Erre az ember egyáltalán nem számíthat, de elmondhatatlanul megtisztelő számomra. Ha végiggondolom, hogy mi minden köt a kerülethez, egészen a gyerekkoromig kell visszamennem. Az általános iskola utolsó éveit már itt, az Attila úti iskolában fejeztem be, majd onnan kerültem át a Toldy Ferenc Gimnáziumba. Ha jól számolom, ez 1959 környékén lehetett. A Toldyban aztán szerelmes lettem egy harmadikos kislányba, Juditba, akit később feleségül is vettem. Több mint 50 évet éltünk le együtt, boldog házasságban – sajnos ő már nincs velem.
– Akkor gyakorlatilag az egész élete ide köti?
– Igen, ez a környék mély nyomot hagyott az életemben. A Várnegyed akkor még persze nem volt ilyen gyönyörűen kiépülve, mint most; rengeteg romos épület állt még, a háború sebeit csak lassan sikerült teljesen eltüntetni. De én együtt éltem, együtt fejlődtem ezzel a városrésszel. A feleségem nagyszülei a Donáti utca 2. szám alatt laktak, ott éltünk sokáig. Itt születtek a gyerekeink, Ágnes és Judit, majd egy kettős lakáscsere révén átköltöztünk az Attila útra. Ha kimegyek a házból, látom a Krisztinavárosi templomot, ahol az esküvőnket tartottuk. Később, amikor már beindult a karrierem, a túloldalon lévő Dérynéből indultunk a koncertekre.
– Alapvetően egy filmes családból érkezett – a nagypapája, az apukája is ezen a területen dolgozott. Miért pont a zene lett a befutó?
– A Szabad Európa Rádió az én generációm számára egy fontos kulturális forrásnak számított. Az új zenéket, a mi zenénket – az angolszász beateket – a „Cseke László-féle” műsorokban, például a Teenager Party-ban lehetett hallani. A rádiózavarások miatt a sercegés mellől kellett „kihámozni” a dallamokat, de engem ez teljesen megbabonázott. Apukámnak volt egy gitárja, amit még a hadifogságból hozott haza: egy amerikai katonától kapta emlékbe, amikor Ausztriából hazatért. Otthon néha gitározott nekünk, ami pont elég volt ahhoz, hogy én is kedvet kapjak hozzá. Később gitárórákat vettem, és a rádióban hallott számokat megtanultam eljátszani. Elképesztő lendületet adott ez nekem. Az első igazi fellépésem a Toldy szalagavató bálján volt. Majd 1963-ban a MOM Művelődési Házban megalakult a Rangers együttes.
– A keleti blokkban a beat- és rockzenekarok – gondolok itt a Beatlesre vagy a Rolling Stonesra – hatalmas húzóerőt jelentettek. Mi volt a kapocs az akkori pop- és rockzene között?
– A Stones és a Beatles között nagy volt a stílusbeli különbség, de a háttérben komoly baráti és szakmai együttműködés zajlott közöttük – a legenda szerint volt olyan Stones nóta, amiben Lennon és McCartney is közreműködött szerzőként. Nálunk, Magyarországon az Omega és az Illés között volt hasonló fúzió. Jómagam mindig a dallamos zenét szerettem. Rengeteg angolszász hatás ért bennünket, ezt nem lehetett letagadni, de a stílus mindig karakterkérdés volt. Jó példa erre a későbbi zenekarom, az 1968-ban alakult Corvina. A tagok közül Szigeti Ferenc ízig-vérig rockzenész volt. Emlékszem, az Állatorvosi Egyetem klubjában láttam először, ahol Cream-nótákat játszott zseniálisan. Amikor a Corvina tíz évvel később szétvált, ő azonnal megcsinálta a Karthago együttest, amire valószínűleg mindig is vágyott, mert a keményebb vonal volt az ő igazi műfaja. De amíg a Corvinában volt, ezt a kissé karcosabb hangulatot beépítette a mi dallamos zenénkbe is, például az Egy viharos éjszakán című dalban. Mindenkire más hatott, és ebből az egyéni ízlésvilágból alakult ki a saját stílusunk.
– Hogyan kell elképzelni a korabeli hangosítást? Mai szemmel nézve hihetetlen, milyen körülmények között játszottak.
– Valójában nem volt hangosítás. A Rangers zenekar a MOM-ban próbált, és a hangszereinket is ott, a gyárban készítettük el. A gitárokat furnérlemezből ragasztottuk össze, külön lehetett kapni hozzá hangszedőket (pickupokat), azokat építettük bele. Nagy dolog volt ez nekünk. Később lett egy csehszlovák gyártmányú Futurama gitárom, ami megszólalásig hasonlított a Fender Stratocasterre – arra a jellegzetes formára, amit aztán a Fender le is védett. Ezen a Futurama gitáron még a logó „F” betűje is pont olyan volt, mint a Fenderé. Emlékszem, a MOM vetítőgépészétől, János bácsitól – egy-egy üveg borért cserébe – kibéreltük a 16 mm-es filmvetítőjét, amiben volt egy erősítő. Nem volt nagy teljesítménye, de a gitárt rá lehetett kötni, hogy valahogy megszólaljon. A hangfalakat a szaxofonosunk és a basszusgitárosunk szerzett valahonnan, egy magyar gyártmányú, négy hangszórós hangfalat, ami úgy nézett ki, mint egy lábakon álló szekrény. Volt hozzá egy kezdetleges, négycsatornás keverő-erősítőnk, abba dugtuk be a mikrofont, a gitárokat, és minden azon az egyetlen ládán keresztül szólt. Kemény idők voltak, de imádtuk. A mai fiataloknak ebből a szempontból egyszerűbb a dolguk.
– Budavárról a könnyűzene rajongóinak a legendás tabáni fesztiválok ugranak be elsőként. Milyen volt anno a kerület zenei élete?
– A Tabáni Fesztivál önmagában ikonikussá vált, de az kifejezetten a rockzenére fókuszált, így én ott egyszer sem léptem fel. A Bem-rakpart volt a kerületben működő igazi ifjúsági klub. Budavár ugyanakkor mindig is népszerű volt a művészek körében. Két jó barátom is itt lakott: Máté Péter és Benkő László. Ehhez kapcsolódóan van egy elképzelésem, amit remélem, az önkormányzat is támogat majd, és bízom benne, hogy meg tudjuk valósítani. Az alapötletet a Horváth-kertben lévő Chopin-szobor adta. Szeretnék itt emléket állítani azoknak a könnyűzenészeknek is, akik ezer szállal kötődtek ide: Török Ádámnak, Máté Péternek és Benkő Lacinak. Arra gondoltam, méltó lenne, ha a magyar könnyűzene nagyságai is dedikált helyet kaphatnának itt.
– A Szóljon hangosan az ének pályafutása legmeghatározóbb slágere. Hogyan született a dal?
– Amikor a Corvina együttes feloszlott, arra biztattak a barátaim, hogy hagyjam a „zenekarozást”, és próbáljak meg önállóan, szólistaként továbblépni. Korábban, 1975-ben Pozsonyban a Bratislavská Lýra fesztiválon a Corvina fellépett a gálakoncerten, ahol Cliff Richard is énekelt. A Power To All Our Friends című dalában van egy kiállás, majd a nóta újraindul. Ez óriási hatással volt rám. Tudtam, hogy közeledik az 1981-es Táncdalfesztivál, és ha szólistaként be akarok mutatkozni, írnom kell egy átütő dalt. Leültem otthon a konyhában, és egyetlen este alatt összeállt az egész szám. A dalszövegben a saját történetemet írtam meg: a gitárról, ami eltörött (ez a zenekart szimbolizálta), a változásról és a megújulásról. Az olyan sorokat, mint például az „amíg csak élek, énekelek én”, hihetetlenül őszintén éreztem belül, és ez a közönségre is hatással volt. A dal szerkezetét tudatosan építettem fel, a dramaturgia pedig meghozta a vastapsot.
– A hazai illetékesek is meglátták Önben a lehetőséget?
– A Táncdalfesztivált megnyertem ugyan, de a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nem kapkodott a megjelentetéssel. Miközben Csehszlovákiában az Opus már két angol nyelvű szólóalbumomat is kiadta, itthon az első nagylemezem csak egy évvel később, 1982-ben jött ki. Emlékszem, Bors Jenő, a Hanglemezgyár igazgatója egyszer meglátott a Vörösmarty téren, ahogy jött ki az épületből, és odakiabálta nekem: „Rezső, nagyon jól megy a lemez!” Ez nekem nagy elégtétel volt.
– Vannak előadók, akik egy idő után megunják a saját slágereiket. Nem unalmas többezredszer is elénekelni, hogy szóljon hangosan az ének?
– Abszolút nem. Valahányszor kimegyek a színpadra, és látom a közönség arcát, a mai napig ugyanazt az örömöt érzem, mint akkor, 1981-ben. Amikor elindul a refrén, és felemelkednek a kezek a magasba, az valami leírhatatlan érzés. Ez a visszajelzés megerősít abban, hogy valami olyat tettem le az asztalra, ami megmaradt az emberekben. Szerintem egy előadónak ez a legfontosabb.
– Ha végignézzük a karrierjét, a ’80-as és ’90-es évek elképesztően intenzív időszak volt, rengeteg külföldi fesztivállal és fellépéssel. Érzékelhető volt a zeneiparban a rendszerváltás hatása? Történt valami radikális váltás?
– Hogyne, óriási váltás történt. A 80-as években voltak olyan lemezeim, amelyekből több százezer példányt adtak el, arany- és platinalemezek lettek, ami mai szemmel nézve felfoghatatlan szám. Aztán jött a rendszerváltás, a Hanglemezgyárat privatizálták, magánkézbe került, és hirtelen minden megváltozott. Az új érában teljesen más attitűddel találtam szembe magam. Miután 1994-ben egy jól sikerült élő koncertemet senki sem akarta megjelentetni, eldöntöttem, hogy a saját kezembe veszem a sorsomat. Megalapítottam a saját kiadómat. Azóta én kezelem a lemezeim kiadását. A pályafutásom alatt megjelent albumokból mára több mint 2,5 millió példány fogyott el.
– Hogy éli meg a zene digitalizációját?
– A Spotify-on és a többi platformon fent van és hallgatható szinte minden dalom. De a streamingből nincs érdemi, kézzelfogható anyagi bevételünk, ez inkább az online jelenlétre jó.
– Érdekes folyamat a hanglemezek, vagyis a vinil visszatérése. Az elmúlt 15 évben Magyarországon megszázszorozódott az eladások száma, külföldön pedig rekordokat döntenek. Mit gondol erről a reneszánszról?
– Én abszolút a vinil-korszak szülöttének érzem magam. Volt egy húszéves időszak, amikor szinte csak CD-k jelentek meg, de az a melegség, az az analóg hangzás, ami a bakelitben megvan, a digitális formátumokban soha nem lesz benne. Az igazság azonban az, hogy a lemezeladásból a régi rendszerben sem az előadók gazdagodtak meg. Emlékszem, a harmadik albumomnál már kaptam úgynevezett szerzői, előadói részesedést – royalty-t. Kilencven fillér jogdíj illetett meg egy száz forintos nagylemez után! A nagy példányszámok miatt nem panaszkodtam, de nem a lemezeladás volt a fő bevételi forrás. A fellépésekre koncentrálódott minden. A lemezfelvétel, a fizikai hanghordozó és a korábban említett streaming ma már leginkább egyfajta bizonyíték arra, hogy az ember még létezik, aktív és alkot. Tavaly életműdíjat kaptam a MAHASZ-tól, amire nagyon büszke vagyok. Ez megerősített abban, hogy a lemezeinkkel valóban egy kort, egy teljes életművet tudunk megörökíteni.
– Örök vita, hogy egy magyar előadónak érdemes-e angolul énekelni a nemzetközi karrier reményében, vagy maradjon meg a hazai piacnál. Hogyan látja ezt a dilemmát?
– Magyarként, magyarul mi egy bő 10 milliós anyanyelvi közönségnek énekelünk – beleértve a határon túliakat és a világban szétszóródott magyarokat is. Nekik készítjük a lemezeket, emiatt nem lehet összehasonlítani a mi lehetőségeinket a világpiaccal. A magyar könnyűzene a nemzeti kultúránk része, pont úgy, mint a hazai könyvkiadás: a nyelvi határok miatt eleve kisebb példányszámokkal dolgozhatunk, de ettől még a miénk. Így szerintem az a vízió, hogy valaki innen indulva, angolul énekelve világsztár lesz, a legtöbb esetben illúzió. Persze a mai fiatalok már teljesen más háttérrel indulnak, kinyílt előttük a világ az internettel, a legeldugottabb helyekig mindent elérnek.
– Önnek is voltak angol nyelvű próbálkozásai, ráadásul nem is sikertelenek.
– A mi időnkben ez egészen másképp működött. Valóban próbálkoztam angol nyelvű lemezekkel a ’80-as években. Akkoriban az, hogy valaki a vasfüggöny mögül, Kelet-Európából érkezve jól énekelt angolul, óriási kuriózumnak számított Nyugaton. Bulgáriában, az Arany Orfeusz fesztiválon elénekeltem angolul a Szóljon hangosan az éneket Hajnal István fordításában. A koncert után odajött hozzám egy kedves amerikai úriember, Jim Halsey, aki nem kisebb név, mint Roy Orbison menedzsere volt. Azt mondta: „Fantasztikus vagy, Rezső! Gyere, kiviszlek Amerikába az International Neewollah fesztiválra, de előtte elmegyek Pestre az Interkoncerthez, és elintézem a papírokat.” Nevettem, hogy persze… De aztán megjelent Jim a Vörösmarty téren, és elintézte, hogy kiutazhassak. Így kerültem ki a ’80-as években Amerikába, ahol nemzetközi fesztiválon Kansas Cityben, Oklahomában és Tulsában elhoztam két Grand Prix-t és egy első díjat, és valamennyi fesztiválon a közönségdíjat is elnyertem, sőt Kansas díszpolgárává is választottak. A mai napig ott állnak otthon ezek a hatalmas trófeák. Amikor autóval utaztunk az amerikai utakon, és a Kansas City-i rádióban angolul szólt a dalom, megdobbant a szívem, hogy „Úristen, hol vagyok én most?” De a realitás talaján kellett maradni: ott én egy egzotikus kuriózum voltam, a szocialista blokkból jött, modern külsejű énekes, aki meglepően jó popzenét csinál. De a mi generációnk másképpen szocializálódott. Nem tudtuk igazán, hogyan kell külföldön mozogni, kommunikálni vagy üzletelni a kinti menedzserekkel. Egy nyugati, demokráciában nevelkedett előadónak ez a lazaság a vérében volt, mi pedig csak kerestük a kapaszkodókat.
– Hogy lehetett ezt a pörgős zenész létet összeegyeztetni a családi élettel?
– Nagyon nehezen, és mindent a feleségemnek köszönhetek. A gyerekeinket gyakorlatilag ő nevelte fel, és ő viselte el ezt az egyébként lehetetlen, frusztrált életmódot. Bár én a konszolidáltabb zenészek közé tartoztam – nem éltem éjszakai életet, a koncertek után mindig siettem haza –, de ez az életforma, az állandó turnék, a több hónapos külföldi tartózkodások így is óriási megpróbáltatást jelentettek a családnak. Örökké hálás leszek neki, hogy kitartott mellettem. Ennek köszönhető, hogy mind a mai napig szorosan együtt vagyunk: a lányaim, az unokáim, akiknek a születése és az élete jelenti számomra a legnagyobb boldogságot. A gyerekeim egyébként soha nem akartak zenészek lenni, szerencsére más az érdeklődési körük. Ez a pálya sok türelmet igényel. Legkülönbözőbb élethelyzetben jöttek oda az emberek spontán autogramot kérni, de én ezt mindig elfogadtam és tisztelettel kezeltem, soha nem voltam elutasító a közönségemmel. Van egy régi példa, ami örökre belém égett. Fiatal koromban a körúton bementem egy háztartási boltba. Senki nem volt az üzletben, csak az eladó, a pult előtt pedig a korszak legendás tévébemondója, Tamási Eszter állt. Beléptem, és illedelmesen köszöntem. Tamási Eszter megfordult, rám mosolygott, és olyan hihetetlen kedvességgel köszönt vissza, mintha ezer éve ismernénk egymást. Akkor értettem meg: a televízió és a média révén az előadók és a képernyősök akaratlanul is beköltöznek az emberek magánéletébe. A nézők úgy kezelnek minket, mint a közeli ismerőseiket. Ezt a közvetlenséget soha nem szabad megtörni vagy elutasítani. A mai napig, ha odajönnek hozzám az utcán, a legtermészetesebb módon, régi ismerősként beszélgetek velük.
– A kortársai közül kikkel szeretett a legjobban együtt dolgozni vagy fellépni?
– Sok jó barátom volt, de Máté Péterrel kifejezetten szoros kapcsolatot ápoltam. Péter nagyon szerethető egyéniség, jó kolléga volt, imádtam őt. Zenéltünk is együtt, és ő készítette a Szóljon hangosan az ének nagyzenekari hangszerelését is. Rajta kívül sokat jelentett nekem a közös munka Wolf Péterrel, aki a Várj című dalt írta nekem, valamint László Attilával, aki mint zenei producer és zeneszerző hosszú éveken át állt mellettem, és ma is jó barátok vagyunk. És persze nem feledkezhetek meg Zsoldos Béláról sem, a kiváló ütőhangszeresről, akivel már 1972-ben a Corvina kezdeti éveiben is együtt dolgoztunk, és a tavalyelőtt megjelent szimfonikus karácsonyi lemezeimet hangszerelte.
– Követi a fiatalokat, mit gondol a legújabb zenei trendekről?
– A fellépések és az azokra felkészülés mellett őszintén szólva nemigen. A mai kor és a technikai lehetőségek szülte zenei világot én már nem igazán értem. De ez nem is baj. Itt van például Azahriah. Elképesztő, amit elért, de a zenéjét tekintve ő sem feltétlenül valami újat talált fel, hanem ügyesen alkalmazza a meglévő nemzetközi mintákat. A dalaiban a hangsúlyok, a ritmusok sokszor egy egészen másfajta kultúrából táplálkoznak, mint amin a mi generációnk felnőtt. A kortársak közül hozzám, ahogy említettem, László Attila zenei világa áll a legközelebb, őt rendkívüli módon szeretem. Értékes, intelligens zenét csinál.
– Hosszú pályafutása alatt a zeneipar sok korszakot megélt. Volt időszak, amikor szinte mindenki fél-playbackről énekelt, most viszont mintha visszatérne az élő koncertek becsülete.
– Sajnos volt egy hosszabb időszak, amikor a technika és a költséghatékonyság miatt a szakma elment a fél-playback irányába, ami sokat rontott a szakmai megítélésünkön. Én viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy saját zenekarral is koncertezek. Ezek a fellépések egészen más energiát és élményt adnak. Ez az élő zene igazi varázsa.
– Hány fellépése van egy évben? Nyolcvanon túl hogyan bírja a tempót?
– Idén több mint 50 koncertem lesz. Igyekszem tartani magam. Nem égetem két végén a gyertyát, normális, kiegyensúlyozott életet élek, és szerencsére kiváló munkatársak, segítők vesznek körül, akikkel közösen szervezzük az életemet. Emellett a genetikának is sokat köszönhetek. Ismerem a határaimat, és tudatosan vigyázok magamra. De a lényeg, hogy mindehhez az erőt a közönség adja.
– Mit gondol a hazai zeneiparban jelen lévő retrómániáról?
– A retró nem mai keletű dolog, már vagy húsz éve velünk van, és hullámokban tör elő. Ez egy jó kapaszkodó a koncertszervezőknek, mert az idősebb generációkból is tömegeket mozgat meg. A retró mára egy önálló, értékes márka lett. Én is a részese vagyok ennek. Persze a határvonalak képlékenyek: gondoljunk például Tom Jonesra, aki egy önálló intézmény.
– Talán kevesebben tudják, de 1994 óta lapkiadással is foglalkozik. Jelenleg négy magazint – Zenész, MediaTech, Profi Fotó és Sztereó Sound & Vision – is megjelentet. Hogyan látja a nyomtatott sajtó jövőjét ebben a digitális világban?
– Ez egy újabb örök vita. Már számtalanszor temették a nyomtatott sajtót, de mi még mindig itt vagyunk. Nálunk a szaklapok 2000-2500 példányban jelennek meg, ami a mai magyar piacon egy reális bázis. A kiadónknak persze megvoltak a maga jó és rossz korszakai. Az első hatalmas törést a 2008-as válság okozta, a másodikat pedig a Covid-időszak. Ennek ellenére engem a mai napig elvarázsol a nyomdafesték és a papír illata. Szigorúan szakmai magazinokat készítünk, és sikerült megtalálnunk azokat a partnereket és támogatási forrásokat, amelyek biztosítják a működésünket. Igaz, ebből nem lehet meggazdagodni, de ha az ember szívvel-lélekkel szeret valamit, akkor a nehézségekből is erényt kovácsol. A terjesztés ma már rendkívül nehéz, de a hajónk úszik, és bízom benne, hogy ez még jó ideig így is marad.
– Meddig láthatja még a közönség a színpadon?
– Ameddig csak élek.
(Címlap és interjúfotók: Törő Balázs/Várnegyed)
