Rendkívül erőteljes tárlattal jelentkezett a Tér-Kép Galéria a Krisztina körúton, a Sleeping Beauties (Alvó szépségek) című kiállítás nehéz témával kínálja meg a látogatót. Az Ivády Holli által nagyrészt természetes anyagokból (viasz, szappan, posztó, cellulóz) készített bábuk, emberi alak-töredékek a halált, az elmúlást, az anyag romlandóságát állítják középpontba, mindezt a női testen keresztül. A fehér térbe fehér, világosszürke tónusú műalkotások kerültek, így az orvosi tisztaságban meghagyott steril tér még markánsabban jelöli ki az születés-élet-halál horizontját. A test-töredékek ennél azonban tovább mutatnak. Bevezetnek abba a tabusított világba, amelyet a modern mindennapok kizárnak a gondolkodásunkból: hogy tehát a halál ha akarjuk, ha nem, életünk része, és a test halála nagyon is fizikai folyamat, eltávozás egy másfajta anyagi elrendeződésbe.
Miközben a természetes halál fokozatosan eltűnt a mindennapi életből és a kórházak terébe került, az erőszakos halál egyre látványosabban van jelen a kultúrában. Háborúk, balesetek, vagy bűnesetek jelennek meg regényekben, filmekben és dokumentumokban (…) Ezekből a reprezentációkból sokszor hiányoznak azok az érzelmi dimenziók, amelyek a halálhoz szorosan kapcsolódnak, mint a gyász, a szeretet vagy a veszteség feldolgozása – olvashatjuk a kiállítás egyik rezüméjeként szolgáló idézetben. (Geoffrey Gorer: A halál pornográfiája)
Ivády Holli 2025-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, diplomamunkája a most bemutatott téma volt, a kollekció első alkalommal van kiállítva. „Kutatásom során azt vizsgáltam, hogy a képzőművészetben miért a női testtel ábrázolják annyiszor a halált? Freud elfojtáselmélete szerint azt, amitől félünk, nem fogalmazzuk meg, de utalások útján mégis kifejezzük valahogy. Így válhatott a művészi kifejezésmód eszközévé a nő mint a halál jelenségének hordozója. Mert nem tudunk vele mit kezdeni… a haláltól való félelem ott van bennünk, de szembe kell nézni vele.”
A fiatal művésznő az elmúlás ellentétpárjaként a kezdetet is vizsgálta Omphalos című, sejtburjánzást ábrázoló térplasztikájával. A szó görögül köldököt jelent, és mint ilyen az ókori mitológiában ez az emberi testrész a termékenységet, születést, egyben a világ közepét jelentette. Ebben az értelmezésben a matriarchális Gaia-kultusz az emberiség történelem előtti, romlatlan, időtlen korszakát jelenti, amit Zeusz és fia, Apollón színre lépése eltörölt, beléptetve az emberiséget a lineáris időbe, ahol a születést óhatatlanul követi a pusztulás.
Az Invisible kin (Láthatatlan rokon) című plasztika egy combucha növény által termelt, leginkább pergamenre hasonlító cellulózrétegekből formázott, belül üres torzó, a Liv mortis pedig egy posztóból készült halott felsőtestet ábrázol. A sokkoló alkotások akár lázítóan is hathatnak a befogadóra, pedig az ember elemi erejű, halál elleni lázadása lényegében ugyanez a reakció. Továbblépnénk, becsuknánk a szemünket, tagadnánk a látványt, ami mégsem lehet más, mint a jelenidőben megtapasztalt, döbbenetes valóság. És bizony ebben a sok tekintetben virtuális, elidegenedett életben a valóságtapasztalat annál jobban megüt.
„A mai ember számára ezek döbbenetes képek. De a halál bemutatását nekem nem kellett még sokkolóbbá tennem, mert a valóságnál nincs döbbenetesebb” – fogalmazott a művész, aki erre utaló piktogramokkal arra bátorítja a látogatókat, hogy érintsenek is meg egyes műalkotásokat.
